4.rész: Nekem csak egyetlen szurkoló kell

 A mersaille-i stadion öltözőjének ricsaját talán még Budapesten is hallották az emberek. A mérkőzésig még volt hátra bő másfél óra, a fiúk pedig teljesen bezsongtak. Az izlandiak még meg sem érkeztek, de a mi csapatunk már javában öltözött, izgult és telefonon fogadta a családja hívásait. Én magam is beszéltem az édesanyámmal, aki folyamatosan azt kérdezte, hogy akkor most ez a nagy döntőmeccs-e, mert otthon, a mi országunkban hatalmas a várakozás. Anya elmesélte, hogy a városban szinte mindenkin válogatott mez vagy arcra festett zászló volt, a tévében és a rádióban folyamatosan a mérkőzésről beszélnek és a kocsmák, klubok és főterek máris tele vannak.  A közösségi oldalakat is ismét elárasztották a képek a válogatottról. Még soha nem kapott ennyi támogatást a csapat. Nem beszéltem anyával sokat, egy 'sok a dolgom kicsim' mondattal le is zárta a beszélgetést.

 Tegnap érkeztünk Mersaillesbe, késő este egy hosszú edzés után, a fiúk egytől egyig ki is dőltek, Storck pedig ma délelőtt hagyta őket egy kicsit tovább aludni. Az öltözőben összefolytak a hangok, miután  a szövetségi kapitány egyenként beszélt mindenkivel kiment a többi stábtaggal együtt, kivéve Pánicsot, aki Kádárt próbálta meggyőzni arról, hogy a könyökén lévő karcolás nem igényel sebészeti beavatkozást, szóval nyugodjon meg végre. A kenceficéim pakolásztam vissza, ugyanis én már letudtam a meccs előtti feladataim, innentől csak figyelem az edzést, majd végigszurkolom a meccset.

- Emberek, mióta van itt bent ez az ipari méretű kuka? - mutatott Juhász a sarokba, ahol egy kék színű utcai szemetes állt magányosan. Szalai felvette a cipőjét majd odament és felnyitotta a tetejét és megállapította, hogy teljesen tiszta. A fiúk egy emberként néztek Nagy Ádámra, aki éppen a mezét vette fel.

- Figyelj Dóra, a meccs előtt eljössz velem visszavinni ezt a pár cuccot?- jött oda hozzám Pánics és rámutatott három nagy zsákra.

- Ööö.. persze. Mi van bennük?- kíváncsiskodtam.

- Ó, az nem fontos, de nem akarom hogy foglalják itt a helyet. 

Tovább pakolásztam, levettem a beléptetőkártyám, mert dörzsölte a nyakam, meg hát amúgy is bent vagyok már, idebent nem kell hordani.

-Jut eszembe, adok egy kenőcsöt neked Kádár derekára. - fordult felém Pánics.

- A derekára? - kérdeztem döbbenten.

- Igen, panaszkodott rá. Ja, és a bokáját meg ezzel kend be - nyomott a kezembe két kis tubust.

- Kádárnak több baja van, mint az egész csapatnak együttvéve - jegyeztem meg és eltettem a két kenőcsöt.

 Pánics halkan felnevetett, mondani is akart valamit, de Szalai megelőzte.

- Pánics dobd már ide a telóm! Ezt fel kell vennem! - mondta izgatottan. Homlokán izzadságcseppek csillogtak, a futástól lihegett. Észre sem vettem, hogy már mindenki kiment, azaz elkezdték az edzést.

 - Mi ilyen fontos ? - kérdezte a csapatorvos miközben odadobta Szalainak a készüléket

A focista mielőtt kiviharzott volna, lihegve válaszolt.

- Nagy Ádámot tologatjuk odakint a kukában.

Elkerekedett szemmel néztem Szalai után, majd Pánicsra, majd a kuka hült helyére a sarokban, majd a csapatorvos maga után húzva a labdarúgó után indult. Komolyan, mintha gimisekkel lennék körülvéve.

 A stadion kezdett megtelni, az ellenfél a pálya másik felén melegített, a mi oldalunk kispadjánál már ott voltak a managerek és Storck, akik éppen Dzsudzsákkal beszélték a stratégiai dolgokat. Három fiú éppen nyújtott a többiek pedig magukra vonták a bent lévők figyelmét.  Az összes telefon őket vette, az összes szem rájuk szegeződött, az összes fotós körülöttük szaladgált.

 Minden amit a pálya széléről láttam az az volt, hogy éppen Juhász tolja maga előtt a kukát teljes sebességgel, amiben Nagy Ádám áll és integet mint a brit királynő, majd egyenként mindenki elviszi egy körre. Nem hallottam tisztán mit kiabálnak egymásnak, de a nevetésüket jól ki lehetett venni. Mindez addig tartott, amíg Storck visszatért a valóságba és észre nem vette mit művel a csapata. Finoman odaüzent, hogyha nem hagyják abba ezt azonnal, a saját kezeivel töri össze a lábukat és egyéb khm végtagjukat. A fiúk röhögcsélve jöttek le a pályáról, a fotósok pedig szüntelenül kattintgattak, ebből tutira lesz egy kis botrány.

 A csapat nagyon elemében volt, nem mutatta senki jelét feszültségnek. Pánics visszament azokért a csomagokért, amiket vissza kellett vinnünk a buszhoz én pedig leültem az egyik kispadra és onnan figyeltem a bemelegítést. Egyedüllétem a csapatkapitány figyelmét is felkeltette, aki fülig érő szájjal jött oda hozzám.

- Sápadt vagy - állt meg mellettem csípőre tett kézzel majd köpött egyet - Minden oké?

 A hirtelen jött figyelmessége meglepett, de azonnal zavarba is jöttem, nem hittem volna, hogy a nőügyeim ennyire feltűnőek. Saci sokszor viccelődik azzal, hogy amikor valamiért duzzogok piszkálni kezd azzal, hogy " talán megjött kislány? " és a többi. Igazából voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy pont a meccs előtt történtek meg a dolgok. Jellemző. Köszönöm, drága testem.

- Csak izgulok kicsit...-  mondtam halkan és igazából nem is hazudtam, a gyomromnak duplán kellett elviselnie a görcsölést.

- Izgulsz? - nevetett fel, mire engem átjárt valami fura melegség. Mi bajod van Dóra?! - Amíg én a pályán vagyok nem kell félned semmitől. - mondta a szemembe nézve, majd nyomatékosította az önimádó szövegét egy kacsintással.

- Mint mindig, most is rettentő szerény vagy. - mondtam a szemem forgatva. A pálya túlsó végén Szalai videózta, ahogy Stieber hulatáncot jár egy szurkolóval.  - Nem kéne melegítened?

- Ugyan már, csúcsformában vagyok! - villantotta meg a tökéletes fogait. Közben Storck ismét szikrákat szóró szemmel bámult, a mai nap már talán a negyedik alkalommal. Rémisztő.- Apropó, ugye tudod, hogy mi történik ha rúgok egy gólt...

- Gyere Dóra, vigyük ki őket mielőtt kezdődik a meccs! - kiáltott oda hozzám Pánics én pedig válaszra se méltatva az előttem álló piperkőct, felpattantam.

- Hova mész? - kérdezte elkomorodva Dzsudzsák.

- Csak kiviszünk pár cuccot a buszba. Miért, félsz, hogy itt hagyom a csapatot? - kérdeztem mosolyogva. - Van itt még szurkoló bőven - mutattam a már hatalmas tömegre, ami éppen az EB himnuszát énekelte.

- Ez igaz, de nekem csak egyetlen szurkoló kell. - nézett mélyen a szemembe, mire lehervadt a mosoly az arcomról és hihetetlenül meghatódtam. Mármint ezt úgy érti, hogy...?

- Dóra gyere már! - türelmetlenkedett a csapatorvos én pedig sietve odamentem hozzá és magára hagytam Dzsudzsákot.A szívem vadul kalapált, a pulzusom az egekbe szökött. Tényleg jól hallottam azt, amit hallottam? És ha igen, miért jöttem ennyire zavarba?

- Jól vagy? Eléggé vörös az arcod. - jegyezte meg Pánics. Felkaptam az egyik zsákot, ami nem mellesleg dög nehéz volt és elindultunk ketten, mint két magyar címerrel ellátott melegítős Mikulás a személyzeti kijárat felé. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mégis miért nincs olyasvalaki, mondjuk egy erős férfi, aki helyettem segítene neki, de nem akartam bunkó lenni hozzá. Az első között volt, aki szóba állt velem és ráadásul megkönnyíti a munkámat az, hogy nagyon sok mindent elárul nekem a fiúkról. Mármint a testükről. Vagyis, nem, én most nem arra gondolok...Izééé... Köszönöm Saci, miattad lett mocskos a fantáziám.

Az épületben rendkívül sok biztonsági őr és rendőr lézengett, ami érthető is volt az elmúlt hónapok eseményei miatt. Őszintén szólva megnyugtatott ez a fokozott biztonság. A parkoló felé vettük az irányt, ahol csak pár manager és egy-két riporter álldogált. Nem volt nehéz megtalálni a mi csapatunk járművét, ám hozzáférni nehéz volt, ha Pánics nem hozza magával beléptetőkártyáját, akkor nem engedtek volna a busz közelébe , mivel az enyémet bent hagytam. Hupsz.

-  Ah, végre - dobtam le a zsákot magam mellé és körözni kezdtem a vállaimmal. - Ez a valami nyom legalább 30 kilót.- panaszkodtam.

- Visszafelé már nem kell magunkkal vinnünk őket. - nevetett Pánics. Összenéztünk és vártam, hogy végre kinyissa a busz oldalán levő csomagtartót, de ő csak állt és engem bámult.

- Ööö... - kezdtem összehúzott szemöldökkel - Akkor nem pakolunk be?

- Ó, én hülye! - csapott a homlokára Pánics - Elfelejtettem elkérni a kulcsot Tibortól.

- Kitől? - értetlenkedtem.

- A sofőrtől, Tibortól. Várj, felhívom, hogy jöjjön ki és hozza a kulcsokat.

 Amint a csapatorvos kimondta a mondatot megcsörrent a mobilja.

 - Halló? - kezdte majd hirtelen átváltott németre, amiből azt szűrtem le, hogy Storckkal beszél. Megváltozott a hanglejtése és az arcára aggodalom ült ki. Mivel én nem tudok németül így értetlenül álltam a lábammal a betonon dobolva. Pánics zsebre vágta a készüléket és ijedten fordult felém.

- Storck hívott, Fiola megsérült, azonnal vissza kell mennünk, a meccs mindjárt kezdődik. - hadarta.

 A szám elé kaptam a kezem és még mielőtt reflexből visszakérdeztem volna, hogy mi történt, a két zsákra esett a pillantásom.

- És ezekkel mi lesz ?  - mutattam rájuk.

Pánics pár pillanatig gondolkozott, majd válaszolt.

- Figyelj, te itt maradsz és megvárod Tibort,akit én befelé menet felhívok. Ellátom Fiolát, te meg bepakolod ezeket és visszajössz.

- Oké. -egyeztem bele. - de mond neki, hogy siessen, már nincs sok idő a kezdésig.

- Rendben, már hívom is. - vette újra elő a mobilját majd futni kezdett a stadion felé.

Akkor még nem tudtam, hogy szinte az egész meccset a pályán kívül kell végigszurkolnom egyedül, látatlanban. Kezdjük hát az elején.

Perceken keresztül álldogáltam a parkolóban egyedül, az autóbuszok és pár idegesítő bogár társaságában. A stadionból kiszűrődött hangok alapján megállapítottam, hogy nagyon jó lehetett odabent a hangulat, a meccs már javában ment. Ez a nap eddig túl jól alakult, kellett történnie valaminek, ami elcseszi a kedvem. A zsákokat bámulva azon gondolkoztam, hogy vajon Fiolának mennyire komoly a sérülése és hogy mégis miket kellett ide kicipelnem percekkel a meccs előtt. Kibontani nem tudtam őket, mert eléggé precízen voltak összezárva, de az akkori idegállapotomban képes lettem volna akár a fogaimmal szétcincálni.  Egyáltalán miért van az, hogy mindig segítek mindenkinek? Ott van például Saci. Ő magasan leszarta volna, nehogy már az egyetlen lány stábtagnak kelljen a hátán cipelnie egy ilyen nem tudom hány mázsás szart. A legjobb barátomra gondolva átjárt a bűntudat és a sóvárgás. Őt is fel akartam hívni a meccs előtt, meg akartam tudni mi újság otthon, hogy van Dominik, meg hogy hány új netes kis tini barátnője van már.  Egyik lábamról a másikra állva toporogtam, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne láncdohányosnak lenni, legalább a cigaretta az ilyen helyzetekben lefoglalna.

 Emlékszem, Saci az első közös gimis osztálykiránduláson rávett, hogy rágyújtsak.  Nem szoktam utána rá, csak ő, de ő is jó pár évvel később. Még hetekkel előtte megbeszéltük, hogy mindketten lopunk a szüleinktől egy-egy szálat, amit majd közösen elszívunk, hiszen akkoriban a mi iskolánkban az igazi nagymenők ebédszünetben az iskola mögé mentek füstölni és hát Sacival erősen vágytunk a népszerűségre. Sacinak viszont erre nem lett volna szüksége,  az egész iskola tudta nevét, hiszen mindig is csinos volt és a személyisége pedig vagány és menő, máshogy nem tudom ezt elmagyarázni, teljesen Sacis volt. Nem is értem, miért lettünk barátok, hiszen teljesen egymás ellentétei voltunk. Mégis minden délután ott lehettem vele és egy csapat menő arccal a suliudvar mögött, annak ellenére, hogy csak láthatatlanul szemlélődtem. Én mindig csendben üldögéltem ott és házit írtam, csakhogy elrejtsem azt a tényt, hogy mindenre figyelek magam körül. Tudtam például, hogy az az orrpiercinges lány egy buszmegállóban vesztette el azt és tudtam azt is, hogy a sárga fejhallgatós csávótól szerezhetsz be kábszert, a Már megint elfogyott a rágóm jelszóval. Mindezek ellenére nem volt rám Saci sose rossz hatással, neki is azért volt rám szüksége, hogy ő sose süllyedjen túl mélyre.

 Szóval mindketten loptunk egy-egy szál cigit, amit már a vonaton Balaton felé elkezdtünk nézegetni. Az első éjszaka megengedte az osztályfőnökünk, hogy sétálgassunk a parton. Ez pont kapóra jött, fogtuk a telefonunk, a cigiket és egy gyújtót és kerestünk egy viszonylag eldugott zugot. Egy kicsit ügyetlenkedtünk a meggyújtással, de végül mindkét cigaretta égett. Azzal kezdtük, hogy lefotóztuk. Utána bevettük a szánkba. Úgy is csináltunk pár képet. Szívni kezdtünk.

 - Saci, én nem érzek semmit.- fújtam ki a füstöt.

 - Mi a bajod? - kérdezte miközben ő is próbált füstölni, de egyáltalán nem fújt ki semmi mást levegőn kívül - Neked miért látszik ilyen jól a füst?

-  Nem tudom, de ennek most nem kéne valamit csinálni a velünk? Mármint nem is tudom... Ez nem több légzésnél, még csak nem is érzem a füstöt. - panaszkodtam miközben szívtam még egy slukkot.

- Hát én se érzek semmit. - szívott mélyet a már eléggé rövid cigijébe. - De mi a faszért nem füstöl a szám, basszameg?!

- Szívd erősebben...- mondtam és amolyan csináld azt amit én stílusban jó erősen beleszívtam. A füst elárasztotta a torkom, mire fulladozni kezdtem. Eldobtam a cigit, térdre rogytam és a torkomat fogva köhögni kezdtem. Saci odaugrott mellém, és mivel nem igazán tudta mit kell ilyenkor csinálni, teljes erejéből ütlegelte a hátam. Másnap egész nap erről beszélgettünk,  valahogy nem tudtunk rájönni, mitől fogja meg ez az embereket. A képek mai napig megvannak, a 21. szülinapomra megkaptam őket bekeretezett formában is. Ez amolyan még ha szégyen, akkor is büszkék vagyunk rá emlék.

Ha belegondolok, Sacival mindig ott voltunk egymásnak. Ez egy olyan barátságnak indult, amiben még mi sem hittünk, ma meg már ott tartunk, hogy ő a szüleim fogadott lánya, én pedig a fia második anyja vagyok. A kettőnk közötti kötelék erős, és most már biztos vagyok benne, hogy sosem szakad el. Voltak mélypontjaink, de mindig sikerült együtt kikecmeregnünk a gödörből. Mindig jó tanácsokkal lát el, még ha ezeket a tanácsokat eléggé burkoltan, trágár szavakkal és kifejezésekkel karöltve nyújtja át. Saci az egyik legfontosabb személy az életemben, mégsem hallgattam rá akkor, amikor azt mondta, lehetőleg ne zúgjak bele Gáborba, de én megtettem. Megtettem, őrült dolgokat csináltam, sírtam, nagyon sokat sírtam, boldog is voltam egy darabig, de aztán még többet sírtam.

Mégse gondoltam bele soha, mennyire szerencsés vagyok, hogy mindig ott volt velem. Minél többet gondoltam Sacira, anyáékra, az otthonomra annál jobban összeszorult a torkom és a látásom is halványodni kezdett, majd végül hatalmas krokodilkönnyek kezdtek potyogni a szememből. Miért mindig én vagyok az, aki a végén egyedül marad? Miért vagyok ennyire döntésképtelen és gyenge? 

Ahogy feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, rázkódni kezdett a mellkasom, egyszerűen képtelen voltam visszatartani a sírást. Rohadtul nem vagyok fontos senkinek. Minek erőltetem itt magam, miért várok itt már több mint egy órája, hiszen világos, hogy megfeledkeztek rólam, ami egyszerűen annyit jelent, hogy fel se tűnik a hiányom. Nem hiányzok Gábornak, nem hiányzok az otthoniaknak és nem hiányzok a csapatnak sem. Hisz mit nekik egy huszonéves kislány, amikor van egy fél stadionnyi szurkoló?  Egyáltalán minek vállaltam el ezt a munkát? Hol volt az eszem akkor, amikor igent mondtam? Még csak nem is értek a focihoz, az előző csapattal legalább nem kellett utazgatni, nem voltak ilyen távolságtartóak, vagy gyerekesek és legfőképp nem volt egy bunkó, idegesítő, perverz, utolsó szemétláda csapatkapitányuk! Jobb lenne, ha hazamennék, egyszerűen képtelen vagyok megbirkózni ezzel a hirtelen jött változással. Masszőrt egy délután alatt tudnak keríteni a csapatnak, én pedig még a fizetésem sem kérem, még a repülőjegyet is kifizetem. Minden ugyanúgy folytatódik majd nélkülem.

Ez igaz, de nekem csak egyetlen szurkoló kell.

Dzsudzsák hangja a semmiből kezdett visszhangozni  a fejemben, mire teljesen ledermedtem. Abbahagytam a szipogást és a stadion felé néztem. A második félidő már rég elkezdődött. Ha eddig nem jött ki a sofőr, akkor biztos nem fog a meccs végéig, de ha most kijönne, lehet hogy már késő érnék vissza. Vajon mennyi az állás? A tömeg elnyomja a bemondó hangját, nem tudtam egyszer sem kihallani, hogy nyerésre állunk-e.  Hirtelen hiányozni kezdett az, akiről a legkevésbé gondoltam volna, hogy hiányozni fog.

-Basszus, szedd már össze magad Dóri!- hallottam Saci hangját, mire felkaptam a fejem és körülnéztem, de mivel egy parkolóban állok több tízezer kilóméterre tőle, kicsi volt az esély, hogy ott legyen valahol mögöttem.- Kibaszottul szánalmasan festesz. Nem te mondod mindig nekem, hogy bármilyen kurvagáz a helyzet, valahogy ki lehet belőle kecmeregni? Hát fogd azt a kerek segged és húzz vissza a stadionba és ha kell rúgj tökön mindenkit aki az utadba áll! Legyen már egy kis eszed, a rohadt kurva életbe!

Nem tudtam mi a rosszabb, kint állni egy parkolóban, sötétben, tök egyedül, vagy az, hogy Saci telepatikusan üzen nekem, de azt viszont már tudtam, mit kell tennem.

Letöröltem az arcomról a könnycseppek maradványait és remegő térdekkel indultam a bejárat felé. Le se szartam azt a két zsákot, ha én kint maradhattam egyedül, akkor a tartalmuk is meglesz majd egymagának. Ami meg az előbbi hisztimet illeti, mindent ráfogtam a menstruácimról, hisz amúgy is, nem ezt csinálja mindenki? 

Eléggé gyér volt a parkoló megvilágítása, bele-belerúgtam egy-két dologba, de a stadion oldalán haladva biztonságosan meg tudtam közelíteni a bejáratot, ami előtt két fickó, vagyis őr ácsorgott. 

Magabiztosan közelítettem feléjük, de amikor be akartam csusszanni kettejük között, az egyik karon ragadott és franciául, eléggé szigorúan rám parancsolt.

- Figyeljen, tudom, nincs itt a beléptetőkártyám, de a magyar csapathoz tartozok, látja?- mutattam a melegítőmön hazánk címerére. - Látja?!

A két fickó egymásra nézett, fogalmuk se volt mit mondok és látszott, hogy egyáltalán nem tudják mit jelent az a címer, de az is lehet, hogy nem látták a gyér fény miatt. Ez volt az a pont, amikor teljesen dühbe gurultam és előjött belőlem mindaz, amit Saci mellett tanultam az elmúlt évtizedben

- Na jó, kurvára engedj be te barom! - löktem meg az egyiket, mire az hátrahőkölt,de mielőtt elővehette volna a fegyverét vagy mit, bentről egy éles francia kiáltás hallatszott, mire mindkettő csávó eltávolodott tőlem. Egy magas, harminc év körüli, szürke öltönyös férfi jött oda és kezdett el velük társalogni, majd intett a fejével, hogy kövessem. Megilletődve indultam el, az őrök beengedtek.

- Hát, nem hiszem, hogy érti de... várjunk tudom hogy van a köszönöm! Izé... Merci. - makogtam az idézőjeles megmentőmnek, miközben egyre beljebb haladtunk a stadionban. A férfi kuncogni kezdett.

- Minden szavad értem, magyar vagyok - nézett rám mosolyogva. Be akart mutatkozni, de én udvariatlanul közbevágtam.

- Jesszus, el se tudja képzelni, mennyire hálás vagyok, hogy segített visszajutni! A csapat masszőre vagyok, a csapatorvossal vittünk ki pár dolgot a buszhoz, de aztán jött az a telefon, hogy Fiola megsérült, ő bejött én meg kint maradtam.- hadartam egy szuszra.- És hogy áll a meccs? És hogy van Fiola? Mi történt eddig?

 Elértünk a pályára néző kijáratig, valahol a lelátó első emeleti részén lehettem, egy oldalon volt velem a kispad. A fény egy pillanatra elvakított, a szurkolóktól pedig alig értettem a szürke öltönyös férfi válaszát.

- Sajnos nem nálunk van a vezetés. - mondta.

Abban a pillanatban megiramodtam és amilyen gyorsan csak tudtam, leszaladtam a kispadokhoz. Megkerültem a szurkolókat, a fotósokat, az éppen pályára lépő Szalait, aki mellesleg elkerekedett szemekkel nézett rám, majd pár örökkévalóságnak tűnő másodperc után végre odaértem Storckhoz.

Meglepődve nézett rám, ahogy én is rá, hiszen sose láttam még őt ennyire labilis idegállapotban. Konkrétan leverte a víz és a keze is remegett. Ha tudtam volna németül, valószínűleg telebombáztam volna őt kérdésekkel, de nem is tudtam volna akkor sem, hogy mivel kezdjem, Fiolával, a mérkőzéssel, vagy azzal, hogy miért feledkeztek el rólam ennyire? 

Felnéztem az időjelzőre. 83. perc. 1-0 az izlandiak javára. Ez nem jó, nagyon nem jó. Tekintetemmel kétségbeesetten Dzsudzsákot kezdtem keresni, hála az égnek nem volt nehéz kiszúrnom őt. 

- Dzsudzsáááááááááááááák! - ordítottam úgy, ahogy a torkomon kifért. Már készültem a második kiáltásra, mert biztos voltam benne, hogy nem hallotta meg a hangom, de a csapatkapitány szinte parancsszóra odakapta a fejét és hiába volt több tíz méterre tőlem, láttam, ahogy felderül az arca. Ennyi kellett nekem, torkom szakadtából kezdtem üvölteni a nevét újra és újra. A csapat többi része és apránként észrevett, és látva, hogy Dzsudzsák labdát szerezve előre tört, hirtelen mindannyian felbőszült bikaként iramodtak előre. Dzsudzsák próbálkozása nem sikerült, de nem vesztegették az időt, visszavették a labdát és csak futottak, passzoltak, rúgtak, futottak. Átadtam magam a többi szurkolónak, és mindannyian egy emberként zengtük a bátorítóbbnál bátorítóbb szavakat.

És sikerült.

A 88. percben megtörtént. Egyenlítettünk. és életemben először üvöltöttem önkívületleni állapotban azt, hogy:

OTT VAN BAZDMEG!

Ha ez a stadion rengeteg gólörömöt láthatott már, de ehhez hasonlót sohasem. A játékosok egyszerre ugrottak a szurkolók közé, kivéve egyet. Dzsudzsák egyenesen hozzám futott, felkapott a földről és megpörgetett és szorosan magához húzva megölelt. Mindkettőnk szíve vadul dobogott, neki azért mert már 88 perce folyamatosan fut, nekem azért mert majd kiugrott a boldogságtól. Nem tudom meddig álltunk úgy, ölelkezve, de amikor már Balázs nem zilált annyira, kicsit eltávolodtam tőle, de még mindig a derekamat fogta, én pedig még mindig a vállába kapaszkodtam, úgy néztem a kék szemeibe.

- Itt vagy. - mondta majd vett egy mély levegőt.

- Itt vagyok. - suttogtam és hagytam, hogy még egyszer magához öleljen, mielőtt ő is a szurkolókhoz szaladt volna.

Üdv!

Először is, szeretnék mindenkitől mélységesen bocsánatot kérni, hogy az utolsó pillanatban posztoltam a részt.

Sok-sok héttel ezelőtt már megírtam ennek a résznek a felét, de történtek dolgok, amik miatt nem voltam képes írni. Most, a hét elején kitöröltem az addig írt sorokat, küldtem egy kis életjelet, szombat este pedig elkezdtem újból. Próbáltam újra felvenni a régi hangsúlyt, de elég nehéz volt nem depresszív szövegeket írni, szóval kérlek titeket nézzétek el nekem, hogy ilyen borzalmas idiótaságokkal tömtem meg az egészet.

Nem lett jó amit írtam, de nem szerettelek volna váratni titeket, ezért mégis kiraktam. 

A következő rész 100 százalékban vicces és boldog lesz, ugyanis SPOILER a fiúk kicsit vandálkodnak a szállásuk kertjében éjszaka és történnek majd khm dolgok... 

Remélem a mostani rész minősége nem riaszt el senkit attól, hogy majd olvassa a következőt is.

Köszönöm a kommenteket és a támogatást, valamint azt, hogy nem csinál senki rólam Voodoo babát, amiért húzom itt az időt a részek között.