5.rész: Akkor ez az éjjel tényleg nem ér véget? [Első félidő]

Megígértem, hogy ezen a hétvégén új rész lesz, viszont volt pár dolog ami közbejött és hát... nem olyan körülmények között kellett írnom, mint ahogy általában szoktam, ráadásul rájöttem, hogy rohadt hosszú lesz a rész, szóval nem lesz elég ez a kis írásra fordítható időm, így két részre osztottam.  A második nem tudom mikor jön majd,  egyszerűen borzalmas az idei iskolai évem, semmi szabadidőm, téli szünetbe is nyelvvizsgára készültem, egy mondatot sem tudtam megfogalmazni. Egy szó mint száz, hulla fáradt vagyok, anya már nem is tudom hanyadszor szól rám, hogy ha nem kapcsolom ki a gépet beleüti a baltát, szóval félbe vágtam a részt. Ne haragudjatok érte, tényleg nem így akartam. Jó olvasást, kellemes hétvégét mindenkinek! :)

- Fogjátok már be, és valaki világítson ide bassza meg!  - szólt ránk Dzsudzsák miközben a kapun lévő lakatot próbálta kinyitni a hajcsatommal. Mi izgatottan és kicsit túlpörgött állapotban álltuk körül a csapatkapitányt, aki már jó ideje bajlódott a zárral. Természetesen Szalai minden pillanatot rögzített a telefonjával, én pedig az enyémmel próbáltam odavilágítani a rozsdás lakathoz.

 Valamivel éjfél után járhatott az idő, nem is olyan rég még a szobámban készültem az alvásra, a nem éppen izgalommentes mérkőzés után. Mármint, azt nem tudom milyen volt maga a meccs, ugyanis engem a parkolóban felejtettek egy "kis" időre. Végül az utolsó pillanatban szerencsésen visszajutottam egy titokzatos idegen segítségével. Mint kiderült, Fiola nem játszhatott a meccsen, a felfordulás miatt Pánics pedig engem teljesen elfelejtett. Jól esett, mondhatom. Bocsánatkérés gyanánt átvette a mérkőzés utána feladataimat, így utána végig Dzsudzsákkal voltam, aki röviden (körülbelül fél órás beszámolóval) elmondta miről maradtam le. Miattam még interjút se adott és nem beszélt a sajtósokkal sem, Szalai viszont megint furcsán sok időt töltött egy ismerős riporternő oldalán. A szurkolók a szokásos Himnuszéneklés után még maradtak egy darabig annak reményében, hogy valahányan fotózkodhatnak a válogatott valamennyi tagjával, de ez biztonsági okokból nem valósult meg, csupán pár szerencsés számára. Jó ideig vegyes érzelmeim voltak, nagyon bántam, hogy lemaradtam a meccsről és kicsit magamat is okoltam a végeredmény miatt. Tényleg miattam alakult így? Ha hamarabb visszajövök  máshogy történt volna minden? Nos ezt már sosem tudom meg. Mindenesetre mikor már kezdtem újra kiegyensúlyozott lenni Dzsudzsák megjegyezte, hogy ha legközelebb én is ráfesteném a nevét a melleimre talán jobban játszana, ezen pedig felidegesítettem magam (és nem azért mert én is láttam azt a képet és nem, egyáltalán nem érdekel  hogy milyen szép az a lány és hogy mekkorák az idomai) és egy 'akkor meg pláne nem találnád el a labdát' mondattal otthagytam azt a szoknyapecér majmot. Mindig sikerül elérnie azt, hogy megharagudjak rá.

 A szálláson a személyzet felkészülve fogadott minket, vacsorával és alvásra előkészített szobákkal, amiket aznap nem sikerült igénybe vennünk. Már az öltözőben elkezdődött a Strock féle fejmosás, egyszerre gratulált és szidta a fiúkat a bájos német hangján. Királyt rögtön magához intette, amint beértünk a hotelbe, ahol  egyébként rajtunk kívül nem szállt meg senki. 

 Mint már említettem, fáradtan pakolásztam a külön kis szobácskámban, úgy terveztem veszek egy forró fürdőt és utána délig ki sem mászok az ágyból. Mikor végre elindultam volna a fürdő helyiségbe kopogtattak, és szinte rögtön nyílt is az ajtó.

- Pszt - hallottam egy halk pisszegést és a szoba gyér fényében próbáltam rájönni ki állhat az ajtóban. Talán Dzsudzsák zaklat már megint?  Ha ő az, megfojtom a törülközőmmel.

- Dóri, én vagyok az, Szalai! - suttogta a focista. Amint meghallottam a nevét megkönnyebbültem, de éreztem valami mást is. Csalódottságot? Nem, nem hiszem.

- Itt vagyok.- léptem pár lépéssel közelebb - Mi a gond? Storck azt mondta, ha járkálás lesz már holnap reggel büntető köröket fogtok futni a hotel körül. 

- Miért van itt ilyen sötét? - lépett be én pedig kicsit értetlenül néztem ahogy a falat tapogatja villanykapcsolót keresve.

- Mert én tényleg aludni szeretnék? - kérdeztem vissza és lazán felkapcsoltam a nagy fali lámpát, aminek az erős fénye bántotta az amúgy is kisírt szemem. 

- Aludni? Dóri, Dóri, az éjjel soha nem érhet véget! -vigyorgott és halkan folytatta - Király ellopta a hátsó tároló kulcsait. Tudod mik vannak benne? - várt egy kicsit de mivel nem válaszoltam folytatta. - Hát olyan kis elektromos autók, tudok olyan golfkocsiszerűségek. Hátul pedig van egy hatalmas erdő. Elvileg tilos oda menni, de hát magyarok vagyunk, mi megtehetjük... Na szóval hátra rallyzunk, csak úgy dzsigolósan, és valahol az erdőben tábort verünk és lerészegedünk. Benne vagy? - vigyorgott.

- Dehogy! - ráztam a fejem hevesen - Storck ízekre szed, én pedig még nem akarok meghalni.

- Jaj, nyugi, már rég az igazak álmát alussza. Biztos virsliről meg más ilyesmi németes dolgokról álmodik. Amúgy se leszünk sokáig. - győzködött megállás nélkül - Egy kis ünneplés nekünk is kijár. 

- Hát nem is tudom - tördeltem az ujjaim - Tényleg rám férne már egy kis szórakozás.

-Na, ez a beszéd! - csapta össze a tenyerét Ádám boldogan, de mielőtt újra mondhatott volna valamit hozzátettem:

- De ha nem mondod el ki az a riporterlány, akkor már azonnal szaladok Storckhoz és elárulom a kis terveteket. - zsaroltam gonoszul. Azért is kiszedem belőle! Szalai kissé meglepődött és bizonytalanul válaszolt.

- Ha jössz, ígérem mindent elmondok. Odakint. 

Elfogadtam az ajánlatot, hogy miután Szalai otthagyott azzal, hogy 10 perc múlva legyek a hátsó kijáratnál elkezdtem átöltözni. Nem tudtam milyen idő lesz az éjjel, fázni egyáltalán nem akartam, így hát felvettem a hosszú egyen melegítőmet. Nem sokkal később pedig a csapat apraja-nagyjával sürgettük Dzsudzsákot, akinek végül sikerült kinyitnia az ősrégi lakatot. 

 - Basszus, bocs Dóri, eltört a hullámcsatod - mutatott felém két fekete pálcikát a sötétben majd eldobta őket.

- Nem baj. - mondtam - Hol tanultál meg zárat feltörni?

- Ó, sok mindent nem tudsz még rólam. Még nem mutattam meg a rejtett értékeim.

 - Rejtsd el magad máshol Dzsudzsi, már szomjas vagyok, hozzuk már ki azokat az istenverte szarokat! - lökte félre Szalai a csapatkapitányt, majd szép sorban követtük őt. A garázs szerűségben sötét volt és a levegő is fülledt, a kis mobilautók érintetlenül pihentek szép sorjában. Rájöttünk, hogy azok a kulcsok amiket Király elhozott ( fogalmunk sem volt mi ütött belé, általában ő az aki ellenzi ezeket a lázadó dolgokat) nem a tárolót nyitják, hanem az autókat indítják, ezért is volt szükség a hajcsatomra, amit Dzsudzsák csak úgy kilopott a hajamból, emiatt pedig félig szétesett a kontyom.

- Na a helyzet a következő - kezdte Király - 13-an vagyunk most itt és három négy személyes kocsi van. Vagyis valaki vagy sétál, vagy egyikben eggyel több ember lesz. Szerintem legyen az utóbbi. Hogy ne legyen vita, én osztom fel a népet: Juhász, Fiola, Kádár, Gera, ti együtt az egyikben - ezzel odanyújtott egy kulcsot a fiúk felé akik már hasítottak is a járművükhöz. - Kleinheisler Lacikám, Lovrencsics, Korhut és én leszünk a másodikban, a többiek, azaz Dóri, Dzsudzsák, Szalai, Nagy és Böde, ti öten meg az utolsóban. - jelentette ki és már nyújtotta a kulcsot Dzsudzsáknak, de Böde kikapta a kezéből.

 - Nem hiszem, hogy a vezetést pont rá kéne bíznunk . -mondta, mire Szalai hangosan felnevetett és én is elmosolyodtam. A szóban forgó egyén az orra alatt mormogott valamit, de hát ezt érdemli az, aki milliárdokat érő kocsikat tör össze.

A járművünkhöz botorkáltunk, a telefonjaink gyér fénye nem segített túl sokat abban, hogy megtaláljuk a kulcslyukat, de végül Bödének sikerült beindítania és a fényszórók bevilágították a garázst. A motor halk volt, úgy gondoltam árammal működhetett, ami csak jó volt nekünk, mert nem akartunk nagy zajt csapni. Böde mellé előre beült Szalai, hátra pedig Ádi és Dzsudzsák szinte azonnal bepattantak. Szerencsétlenül álltam ott oldalt. Most akkor hova üljek?

- Beszállnál végre? - kérdezte Böde cseppet sem barátságosan. 

- Mégis hova? Nem férek be. - válaszoltam ugyanolyan hangnemben. 

- Ülj az ölembe. - nyújtotta a kezét Dzsudzsák, és habár még mindig nem láttam tisztán az arcát, tudtam, hogy vigyorog.

- Esküszöm, képen töröllek! - utasítottam vissza a megtisztelő ajánlatát.

- Jól van, akkor Ádi kiszáll és fut utánunk. Meg van oldva. - állt elő egy remek ötlettel Szalai. - Vagy ő ül bele Dzsudzsák ölébe.

- Siessetek már, a többiek már rég kimentek. - szólt unottan Böde. 

- Na jó - mondtam és bármilyen figyelmeztetés nélkül beleültem és Dzsudzsák ölébe telepedtem. Rohadt ciki volt. 

 A csapatkapitány is meghökkent kicsit, de végül átölelte a derekam, hogy övként funkcionáljon. 

- Ajánlom, hogy ne vándoroljon a kezed semerre. - figyelmeztettem.

 - Különben?  -kérdezte kacéran.

- Különben csak keresztapa lehetsz. - néztem hátra, hogy megbizonyosodjak érti-e a célzást. Mivel az arcáról még mindig nem hervadt le az az öntelt vigyor, gondoltam nem. Bárhová is megyünk, ez hosszú út lesz.

 Békés, csillagos éjszaka volt, kevésbé békés, egyelőre józan magyarokkal a sötét égboltja alatt. Mint kiderült, a cél minél gyorsabban eljutni a titkos táborhelyre, ahol Priskin tárt karokkal, zsírral, kenyérrel és néhány üveg hazai pálinkával várt minket. Minden vezetőt motivált valami: Királyt a pia, Gerát szintúgy a pia, Bödét a zsíros kenyér. Nehézség volt, hogy a szállás mögötti erdő cseppet sem telepített, valódi érintetlen természeti jelenség volt, ami ki tudja mit rejtett. A rajt után szélsebesen ( 20 kilóméter per órával) hasítottunk, Böde nagyon szépen kerülgette a fákat, nem zavarta hogy az ágak gyakorlatilag kiszúrják mindannyiunk szemét, még a visításom sem érdekelte, teljesen az útra koncentrált. 

- Húúúúú!!!- ordította Szalai, amikor már kellő távolságra voltunk a hoteltől, és a telefonjával próbálta rögzíteni az eseményeket. Mögöttünk Királyék csapata volt, szorosan mellettünk pedig Geráék.

- A vesztes csapat tagjait egyenként szívatjuk meg! -  kiáltotta Kleinheisler.

 - Benne vagyunk! - ordította vissza Dzsudzsák. Émelygett a gyomrom, és szédültem a sok hirtelen kanyartól. - Jól vagy? - kérdezte és előrehajolt kicsit.

-  Minden oké -  válaszoltam.

- Nem bírod a sebességet? - nevetett mellettem Ádám - Ne félj, nem Dzsudzsák vezet, nem lesz semmi baj.

- Még egy poén a vezetési afférjaim kapcsán és átveszem a kormányt! - figyelmeztetett Dzsudzsák minket, mire még Böde is elnevette magát. A hangulat egyre jobb lett, a fiúk mindenfélét ordibáltak egymásnak, egy idő után pedig már az élre törtünk. Egy halvány kis fénypont jelent meg előttünk, valószínűleg Priskin gyújtott tábortüzet. Már amikor célegyenesben voltunk, érthetetlen okokból, teljesen váratlanul a motorháztetőre ugrott egy mókus. Szalai felordított, Böde félrerántotta a kormányt, én belecsimpaszkodtam Dzsudzsákban, Nagy Ádám meg egyszerűen csak kiugrott oldalt. 

Így történt, hogy beleütköztünk egy elég masszív fába és eléggé összeroncsoltuk szegény kicsi kocsinkat.

 Pillanatokkal később is sokkhatás alatt voltunk, de azt hallottuk hogy Kádár odakiabálja, hogy csóró faszok, majd szépen továbbhajtanak. Kikászálódtunk, összeszedtük Nagy Ádámot, aki négykézláb próbált tájékozódni a sötétben, végül pedig gyalog indultunk tovább.

 - Ez is azért van, mert Dzsudzsák velünk volt. - mondta Szalai - Már akkor el van döntve egy járgány jövője, amikor szemet vetsz rá, ember.

- Muszáj ezt is a nyakamba varrni? Böde baszta el. 

- Ti nem láttátok azt a kibaszott mókust? - kérdezte Böde - Szalai, neked nem kell válaszolnod, a lányos sikolyodtól azóta is cseng a fülem. 

- Ezt ki kell majd fizetnünk. - csóváltam a fejem. 

Mikor odaértünk a többiek már javában iszogattak a tábortűz körül, jókedvűen poénkodtak a malőrünkön, és mielőtt mi is csatlakozhattunk volna, közölték, hogy  a vesztesnek bizony bűnhődnie kell. 

-  És akkor lássuk a feladatokat - dörzsölte össze a tenyerét Gera. 

-  Muszáj ezt? Nagyon gyerekes. - forgatta a szemét Böde, majd a tekintete megakadt a zsíros kenyeret kenő Priskinen. 

-  Kezdjük Ádámmal  - folytatta Gera figyelmen kívül hagyva Bödét.

-  Melyikkel? - kérdeztünk vissza páran.

- Nagyi. - vigyorgott Gera. - Te olyan pici vagy. 

- Félek - jelentette ki Nagy Ádám és valóban elég ijedtnek tűnt.

- Tudod van ott az a nagy, korhadt, nagy üregű fa - mutatott a szóban forgó növényre - Asszem' valami állat él benne.

- Igen...? - várta a folytatást Ádám. 

- Az este további részét ott fogod tölteni. - jelentette ki és alig hogy kimondta már fogták is szegény Ádámot és belegyömöszölték a fába. 

- Ez szemétség! - mondtam. - Szegény Ádámot mindig rakosgatjátok, mint egy rongybabát.

- Ó, Dórinak én akarok mondani! - mondta két korty pálinka között Király, és a fiúk úgy tettek mint ha meg sem hallották volna az ellenkezésem.  Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hiszen biztosra vettem, hogy a kapustól én enyhe büntetésre számíthatok.  - A mai nap nem mehetsz Dzsudzsáktól 3 lépés távolságnál tovább. - mondta ki egy szuszra, bennem meg felment az a bizonyos pumpa.

- Mi? - hőköltem hátra. - Nem lehetne az ellenkezője? Az, hogy nem menjek 3 lépésnél közelebb hozzá?

- Mi ebben a büntetés? -  értetlenkedett Korhut.

-  Majd megtudod, barátom. - veregette vállon Kádár. -Dzsudzsák... te nem szólalhatsz meg a továbbiakban. 

- Mi? Ne már...-  nevetett kínosan Dzsudzsák. Ezt viszont jól kitalálták.

- Ez az! - tettem össze a kezeimet. 24 órán keresztül nem hallok tőle egy hangot sem. Ez enyhíti a saját büntetésem, ráadásul nem fog idegesíteni ez a díszpinty. Gonoszul mosolyogva fordultam felé, de ő a vártnál sokkal derűsebben festett. Mit forgat a fejében?

- Böde, te nem ehetsz zsíroskenyeret. - mért egy hatalmas csapást Kleinheisler a csapattársára. 

- MIIII? A nagy lófaszt! - kapott azonnal idegösszeroppanást Böde - Éhen halok basszameg, de ha nem zabálhatok akkor ti se egyetek itt előttem, rohadékok. - ezzel kitépte Priskin kezéből a kenyeret és befalta, majd (ebben nem vagyok biztos) rágás nélkül lenyelte. 

- Oké, oké mi se eszünk. - tette fel a kezeit megadóan Priskin és úgy döntött nem ésszerű ujjat húzni a felbőszült Bödével.

- Szalai, mivel te unalmas vagy, te unalmas feladatot kapsz -  kezdte Király - Te leszel a tűzörzőnk, ne hagyd, hogy kialudjon. 

- Na, de mi ebben a szívatás? - tettem csípőre a kezem, mert igazságtalannak tartottam a feladatkiosztást. 

 Gera a tűz melletti kupacra bökött és akkor vettem észre, hogy nem faágakat, hanem rongyokat égetnek a fiúk. - Nem vághatunk ki az erdőből semmit, ezért Storck ruháit tüzeljük. Ha elfogy, Szalai cuccai jönnek. Sokáig kint leszünk, a tűz pedig addig ég, amíg Szalain van ruha. 

- Na, ez vicces lesz . -nevetett Szalai én pedig elhűlve bámultam még mindig a ruhakupacot.

- Storck ruhái? Ti elloptátok a ruháit?

- Ó, csak pár dolgot... - legyintett Priskin. Odamentem és kiemeltem egy öltönyt. - Jézusom, ez selyem! - szörnyülködtem.

- Tényleg? - lepődött meg Király. - Minél értékesebb, annál szebben ég majd. Egyébként ez már több mint hat lépés...

Gyorsan visszaaraszoltam Dzsudzsákhoz, aki idő közben helyet foglalt a földön. Leültem mellé, közben Gera megállás nélkül papolt arról, mi lesz ha valaki nem tartja be a rá kiszabott szabályokat. 

Közben Priskin kis műanyag poharakat osztogatott, amiket teletöltött pálinkával. Én az enyémet Dzsudzsáknak nyújtottam, de láttam, hogy ő eleve nem fogatta el az övét sem és mielőtt rákérdeztem volna, eszembe jutott, hogy némasági fogadalmat tett. Hihi. Végül a poharam Királynál kötött ki. 

- Jól vagy Ádám? - kérdeztem Nagyot, aki szótlanul tűrte a fogságát.

 - Kicsit rossz így külön, de amúgy egész kényelmes. - válaszolt eltűnődve. - Ja, és azt hiszem beszorultam. 

- Na akkor - állt fel Szalai és előkapott két telefont is.

- Hé! - kiáltotta Nagy - Az az én mobilom?!

- Ja. - válaszolt Szalai és megállás nélkül nyomkodta. - Nézzük csak, hogy állnak a dolgok Nagyi háza táján....

 Néma csöndbe vártuk mit akar ebből kihozni Szalai, Ádám pedig minden erejével próbált kiszabadulni. 

- Óóóó meg is van! - csillant fel Szalai szeme . -Hé... Ez meg mi? Na ne!

- Mi van már bassza meg, mond úgy, hogy mi is értsük! - szólt rá Böde.

- Nagyék kibékültek. Pedig úgy olvastam volna most egy kis drámát. - mondta csalódottan Szalai.

-  Kik? - kérdeztem.

-  Nagy és a csaja. Tegnap még veszekedtek.-  tájékoztatott Szalai.  - De mostanra már szent a béke. Hogy sikerült ezt összehoznod, haver?

-  Kádár besegített. - mondta szégyenlősen, leszegett fejjel. 

- Kádár? - húzta össze a szemöldökét Lovrencsics - Hé öreg, mióta vagy te magánéleti tanácsadó?

- Én vagyok a szerelemdoktor - csapott a mellére büszkén az említett guru.

- Kádár, te még magadat sem tudod meggyógyítani, ne légy nevetséges. - szúrta oda Böde, mire mindenki elnevette magát, Kádárt kivéve.

 - Most két teljesen különböző dologról beszélünk. Nekünk embereknek csak egy testünk van...-

-  Már megint kezdi, ez kurva jó - forgatta a szemeit Fiola, majd meghúzta a poharának tartalmát. A tűz megvilágította a lábán levő kötést. 

-... mindenkinek a saját felelőssége, hogy hogyan vigyáz rá. Mivel én élsportoló vagyok, ráadásul egy futballista, maximálisan ügyelnem kell a testem védelmé...-

- Hoztam magyar kártyát - vett elő egy paklit Korhut félbeszakítva Kádár szónoklatát, aki sértődötten kezdte piszkálni a haját. - Szalai, csapass valami zenét!

- Máris mester - állt rá Szalai a zenekeresésre, még mindig Nagy Ádám telóján.

- Gyertek közelebb! - intett Korhut és egy szorosabb körben helyezkedtünk el. Ügyeltem arra, hogy se túl közel, se túl messze ne legyek Dzsudzsáktól. Habár nem szólt egy szót se, láttam hogy ő is élvezi a történéseket. Nekem meg úgy tűnt, mintha hiányoztak volna a megjegyzései. Mintha.

 - Hé, Priskin. - szólalt meg hirtelen Király - Az meg ki ott? - biccentett Priskin mögé ahol egy ismeretlen, maximum 20 éves fiúcska állt, akit eddig még észre se vettem.

-  Ő?  - kérdezett vissza Priskin és felhajtotta a poharának tartalmát. -  A személyi asszisztensem.

- A személyi mid? - kérdezte értetlenül Juhász.

- Asszisztensem féleszű, asszisztensem. Nem tudom a nevét, de valami pizzafutár. Az előtérben láttam meg, nem tudtam hogy van franciául az, hogy: "Segítesz hátramenni a gecibe találni valami jó táborhelyet? " ezért azt mondtam: "Gyere baszd meg, mától nekem dolgozol!". Gondolom megértette, mert engedelmesen követett. Hé, kölyök, gyere ide!

- Oui? - kérdezte félénken.

-  Mit ujizol, mi vagy te, malac, baszod? Pattanj ide és igyál!

Miközben Priskin próbálta meginvitálni a személyi asszisztensét egy kis italozásra, Szalai elindította Kis Grofo slágerét (amitől én a falra mászom), majd rádobott egy-két Storck féle inget a tűzre. 

És a soha véget nem érő éjjel még csak akkor kezdődött.

 

4.rész: Nekem csak egyetlen szurkoló kell

 A mersaille-i stadion öltözőjének ricsaját talán még Budapesten is hallották az emberek. A mérkőzésig még volt hátra bő másfél óra, a fiúk pedig teljesen bezsongtak. Az izlandiak még meg sem érkeztek, de a mi csapatunk már javában öltözött, izgult és telefonon fogadta a családja hívásait. Én magam is beszéltem az édesanyámmal, aki folyamatosan azt kérdezte, hogy akkor most ez a nagy döntőmeccs-e, mert otthon, a mi országunkban hatalmas a várakozás. Anya elmesélte, hogy a városban szinte mindenkin válogatott mez vagy arcra festett zászló volt, a tévében és a rádióban folyamatosan a mérkőzésről beszélnek és a kocsmák, klubok és főterek máris tele vannak.  A közösségi oldalakat is ismét elárasztották a képek a válogatottról. Még soha nem kapott ennyi támogatást a csapat. Nem beszéltem anyával sokat, egy 'sok a dolgom kicsim' mondattal le is zárta a beszélgetést.

 Tegnap érkeztünk Mersaillesbe, késő este egy hosszú edzés után, a fiúk egytől egyig ki is dőltek, Storck pedig ma délelőtt hagyta őket egy kicsit tovább aludni. Az öltözőben összefolytak a hangok, miután  a szövetségi kapitány egyenként beszélt mindenkivel kiment a többi stábtaggal együtt, kivéve Pánicsot, aki Kádárt próbálta meggyőzni arról, hogy a könyökén lévő karcolás nem igényel sebészeti beavatkozást, szóval nyugodjon meg végre. A kenceficéim pakolásztam vissza, ugyanis én már letudtam a meccs előtti feladataim, innentől csak figyelem az edzést, majd végigszurkolom a meccset.

- Emberek, mióta van itt bent ez az ipari méretű kuka? - mutatott Juhász a sarokba, ahol egy kék színű utcai szemetes állt magányosan. Szalai felvette a cipőjét majd odament és felnyitotta a tetejét és megállapította, hogy teljesen tiszta. A fiúk egy emberként néztek Nagy Ádámra, aki éppen a mezét vette fel.

- Figyelj Dóra, a meccs előtt eljössz velem visszavinni ezt a pár cuccot?- jött oda hozzám Pánics és rámutatott három nagy zsákra.

- Ööö.. persze. Mi van bennük?- kíváncsiskodtam.

- Ó, az nem fontos, de nem akarom hogy foglalják itt a helyet. 

Tovább pakolásztam, levettem a beléptetőkártyám, mert dörzsölte a nyakam, meg hát amúgy is bent vagyok már, idebent nem kell hordani.

-Jut eszembe, adok egy kenőcsöt neked Kádár derekára. - fordult felém Pánics.

- A derekára? - kérdeztem döbbenten.

- Igen, panaszkodott rá. Ja, és a bokáját meg ezzel kend be - nyomott a kezembe két kis tubust.

- Kádárnak több baja van, mint az egész csapatnak együttvéve - jegyeztem meg és eltettem a két kenőcsöt.

 Pánics halkan felnevetett, mondani is akart valamit, de Szalai megelőzte.

- Pánics dobd már ide a telóm! Ezt fel kell vennem! - mondta izgatottan. Homlokán izzadságcseppek csillogtak, a futástól lihegett. Észre sem vettem, hogy már mindenki kiment, azaz elkezdték az edzést.

 - Mi ilyen fontos ? - kérdezte a csapatorvos miközben odadobta Szalainak a készüléket

A focista mielőtt kiviharzott volna, lihegve válaszolt.

- Nagy Ádámot tologatjuk odakint a kukában.

Elkerekedett szemmel néztem Szalai után, majd Pánicsra, majd a kuka hült helyére a sarokban, majd a csapatorvos maga után húzva a labdarúgó után indult. Komolyan, mintha gimisekkel lennék körülvéve.

 A stadion kezdett megtelni, az ellenfél a pálya másik felén melegített, a mi oldalunk kispadjánál már ott voltak a managerek és Storck, akik éppen Dzsudzsákkal beszélték a stratégiai dolgokat. Három fiú éppen nyújtott a többiek pedig magukra vonták a bent lévők figyelmét.  Az összes telefon őket vette, az összes szem rájuk szegeződött, az összes fotós körülöttük szaladgált.

 Minden amit a pálya széléről láttam az az volt, hogy éppen Juhász tolja maga előtt a kukát teljes sebességgel, amiben Nagy Ádám áll és integet mint a brit királynő, majd egyenként mindenki elviszi egy körre. Nem hallottam tisztán mit kiabálnak egymásnak, de a nevetésüket jól ki lehetett venni. Mindez addig tartott, amíg Storck visszatért a valóságba és észre nem vette mit művel a csapata. Finoman odaüzent, hogyha nem hagyják abba ezt azonnal, a saját kezeivel töri össze a lábukat és egyéb khm végtagjukat. A fiúk röhögcsélve jöttek le a pályáról, a fotósok pedig szüntelenül kattintgattak, ebből tutira lesz egy kis botrány.

 A csapat nagyon elemében volt, nem mutatta senki jelét feszültségnek. Pánics visszament azokért a csomagokért, amiket vissza kellett vinnünk a buszhoz én pedig leültem az egyik kispadra és onnan figyeltem a bemelegítést. Egyedüllétem a csapatkapitány figyelmét is felkeltette, aki fülig érő szájjal jött oda hozzám.

- Sápadt vagy - állt meg mellettem csípőre tett kézzel majd köpött egyet - Minden oké?

 A hirtelen jött figyelmessége meglepett, de azonnal zavarba is jöttem, nem hittem volna, hogy a nőügyeim ennyire feltűnőek. Saci sokszor viccelődik azzal, hogy amikor valamiért duzzogok piszkálni kezd azzal, hogy " talán megjött kislány? " és a többi. Igazából voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy pont a meccs előtt történtek meg a dolgok. Jellemző. Köszönöm, drága testem.

- Csak izgulok kicsit...-  mondtam halkan és igazából nem is hazudtam, a gyomromnak duplán kellett elviselnie a görcsölést.

- Izgulsz? - nevetett fel, mire engem átjárt valami fura melegség. Mi bajod van Dóra?! - Amíg én a pályán vagyok nem kell félned semmitől. - mondta a szemembe nézve, majd nyomatékosította az önimádó szövegét egy kacsintással.

- Mint mindig, most is rettentő szerény vagy. - mondtam a szemem forgatva. A pálya túlsó végén Szalai videózta, ahogy Stieber hulatáncot jár egy szurkolóval.  - Nem kéne melegítened?

- Ugyan már, csúcsformában vagyok! - villantotta meg a tökéletes fogait. Közben Storck ismét szikrákat szóró szemmel bámult, a mai nap már talán a negyedik alkalommal. Rémisztő.- Apropó, ugye tudod, hogy mi történik ha rúgok egy gólt...

- Gyere Dóra, vigyük ki őket mielőtt kezdődik a meccs! - kiáltott oda hozzám Pánics én pedig válaszra se méltatva az előttem álló piperkőct, felpattantam.

- Hova mész? - kérdezte elkomorodva Dzsudzsák.

- Csak kiviszünk pár cuccot a buszba. Miért, félsz, hogy itt hagyom a csapatot? - kérdeztem mosolyogva. - Van itt még szurkoló bőven - mutattam a már hatalmas tömegre, ami éppen az EB himnuszát énekelte.

- Ez igaz, de nekem csak egyetlen szurkoló kell. - nézett mélyen a szemembe, mire lehervadt a mosoly az arcomról és hihetetlenül meghatódtam. Mármint ezt úgy érti, hogy...?

- Dóra gyere már! - türelmetlenkedett a csapatorvos én pedig sietve odamentem hozzá és magára hagytam Dzsudzsákot.A szívem vadul kalapált, a pulzusom az egekbe szökött. Tényleg jól hallottam azt, amit hallottam? És ha igen, miért jöttem ennyire zavarba?

- Jól vagy? Eléggé vörös az arcod. - jegyezte meg Pánics. Felkaptam az egyik zsákot, ami nem mellesleg dög nehéz volt és elindultunk ketten, mint két magyar címerrel ellátott melegítős Mikulás a személyzeti kijárat felé. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mégis miért nincs olyasvalaki, mondjuk egy erős férfi, aki helyettem segítene neki, de nem akartam bunkó lenni hozzá. Az első között volt, aki szóba állt velem és ráadásul megkönnyíti a munkámat az, hogy nagyon sok mindent elárul nekem a fiúkról. Mármint a testükről. Vagyis, nem, én most nem arra gondolok...Izééé... Köszönöm Saci, miattad lett mocskos a fantáziám.

Az épületben rendkívül sok biztonsági őr és rendőr lézengett, ami érthető is volt az elmúlt hónapok eseményei miatt. Őszintén szólva megnyugtatott ez a fokozott biztonság. A parkoló felé vettük az irányt, ahol csak pár manager és egy-két riporter álldogált. Nem volt nehéz megtalálni a mi csapatunk járművét, ám hozzáférni nehéz volt, ha Pánics nem hozza magával beléptetőkártyáját, akkor nem engedtek volna a busz közelébe , mivel az enyémet bent hagytam. Hupsz.

-  Ah, végre - dobtam le a zsákot magam mellé és körözni kezdtem a vállaimmal. - Ez a valami nyom legalább 30 kilót.- panaszkodtam.

- Visszafelé már nem kell magunkkal vinnünk őket. - nevetett Pánics. Összenéztünk és vártam, hogy végre kinyissa a busz oldalán levő csomagtartót, de ő csak állt és engem bámult.

- Ööö... - kezdtem összehúzott szemöldökkel - Akkor nem pakolunk be?

- Ó, én hülye! - csapott a homlokára Pánics - Elfelejtettem elkérni a kulcsot Tibortól.

- Kitől? - értetlenkedtem.

- A sofőrtől, Tibortól. Várj, felhívom, hogy jöjjön ki és hozza a kulcsokat.

 Amint a csapatorvos kimondta a mondatot megcsörrent a mobilja.

 - Halló? - kezdte majd hirtelen átváltott németre, amiből azt szűrtem le, hogy Storckkal beszél. Megváltozott a hanglejtése és az arcára aggodalom ült ki. Mivel én nem tudok németül így értetlenül álltam a lábammal a betonon dobolva. Pánics zsebre vágta a készüléket és ijedten fordult felém.

- Storck hívott, Fiola megsérült, azonnal vissza kell mennünk, a meccs mindjárt kezdődik. - hadarta.

 A szám elé kaptam a kezem és még mielőtt reflexből visszakérdeztem volna, hogy mi történt, a két zsákra esett a pillantásom.

- És ezekkel mi lesz ?  - mutattam rájuk.

Pánics pár pillanatig gondolkozott, majd válaszolt.

- Figyelj, te itt maradsz és megvárod Tibort,akit én befelé menet felhívok. Ellátom Fiolát, te meg bepakolod ezeket és visszajössz.

- Oké. -egyeztem bele. - de mond neki, hogy siessen, már nincs sok idő a kezdésig.

- Rendben, már hívom is. - vette újra elő a mobilját majd futni kezdett a stadion felé.

Akkor még nem tudtam, hogy szinte az egész meccset a pályán kívül kell végigszurkolnom egyedül, látatlanban. Kezdjük hát az elején.

Perceken keresztül álldogáltam a parkolóban egyedül, az autóbuszok és pár idegesítő bogár társaságában. A stadionból kiszűrődött hangok alapján megállapítottam, hogy nagyon jó lehetett odabent a hangulat, a meccs már javában ment. Ez a nap eddig túl jól alakult, kellett történnie valaminek, ami elcseszi a kedvem. A zsákokat bámulva azon gondolkoztam, hogy vajon Fiolának mennyire komoly a sérülése és hogy mégis miket kellett ide kicipelnem percekkel a meccs előtt. Kibontani nem tudtam őket, mert eléggé precízen voltak összezárva, de az akkori idegállapotomban képes lettem volna akár a fogaimmal szétcincálni.  Egyáltalán miért van az, hogy mindig segítek mindenkinek? Ott van például Saci. Ő magasan leszarta volna, nehogy már az egyetlen lány stábtagnak kelljen a hátán cipelnie egy ilyen nem tudom hány mázsás szart. A legjobb barátomra gondolva átjárt a bűntudat és a sóvárgás. Őt is fel akartam hívni a meccs előtt, meg akartam tudni mi újság otthon, hogy van Dominik, meg hogy hány új netes kis tini barátnője van már.  Egyik lábamról a másikra állva toporogtam, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne láncdohányosnak lenni, legalább a cigaretta az ilyen helyzetekben lefoglalna.

 Emlékszem, Saci az első közös gimis osztálykiránduláson rávett, hogy rágyújtsak.  Nem szoktam utána rá, csak ő, de ő is jó pár évvel később. Még hetekkel előtte megbeszéltük, hogy mindketten lopunk a szüleinktől egy-egy szálat, amit majd közösen elszívunk, hiszen akkoriban a mi iskolánkban az igazi nagymenők ebédszünetben az iskola mögé mentek füstölni és hát Sacival erősen vágytunk a népszerűségre. Sacinak viszont erre nem lett volna szüksége,  az egész iskola tudta nevét, hiszen mindig is csinos volt és a személyisége pedig vagány és menő, máshogy nem tudom ezt elmagyarázni, teljesen Sacis volt. Nem is értem, miért lettünk barátok, hiszen teljesen egymás ellentétei voltunk. Mégis minden délután ott lehettem vele és egy csapat menő arccal a suliudvar mögött, annak ellenére, hogy csak láthatatlanul szemlélődtem. Én mindig csendben üldögéltem ott és házit írtam, csakhogy elrejtsem azt a tényt, hogy mindenre figyelek magam körül. Tudtam például, hogy az az orrpiercinges lány egy buszmegállóban vesztette el azt és tudtam azt is, hogy a sárga fejhallgatós csávótól szerezhetsz be kábszert, a Már megint elfogyott a rágóm jelszóval. Mindezek ellenére nem volt rám Saci sose rossz hatással, neki is azért volt rám szüksége, hogy ő sose süllyedjen túl mélyre.

 Szóval mindketten loptunk egy-egy szál cigit, amit már a vonaton Balaton felé elkezdtünk nézegetni. Az első éjszaka megengedte az osztályfőnökünk, hogy sétálgassunk a parton. Ez pont kapóra jött, fogtuk a telefonunk, a cigiket és egy gyújtót és kerestünk egy viszonylag eldugott zugot. Egy kicsit ügyetlenkedtünk a meggyújtással, de végül mindkét cigaretta égett. Azzal kezdtük, hogy lefotóztuk. Utána bevettük a szánkba. Úgy is csináltunk pár képet. Szívni kezdtünk.

 - Saci, én nem érzek semmit.- fújtam ki a füstöt.

 - Mi a bajod? - kérdezte miközben ő is próbált füstölni, de egyáltalán nem fújt ki semmi mást levegőn kívül - Neked miért látszik ilyen jól a füst?

-  Nem tudom, de ennek most nem kéne valamit csinálni a velünk? Mármint nem is tudom... Ez nem több légzésnél, még csak nem is érzem a füstöt. - panaszkodtam miközben szívtam még egy slukkot.

- Hát én se érzek semmit. - szívott mélyet a már eléggé rövid cigijébe. - De mi a faszért nem füstöl a szám, basszameg?!

- Szívd erősebben...- mondtam és amolyan csináld azt amit én stílusban jó erősen beleszívtam. A füst elárasztotta a torkom, mire fulladozni kezdtem. Eldobtam a cigit, térdre rogytam és a torkomat fogva köhögni kezdtem. Saci odaugrott mellém, és mivel nem igazán tudta mit kell ilyenkor csinálni, teljes erejéből ütlegelte a hátam. Másnap egész nap erről beszélgettünk,  valahogy nem tudtunk rájönni, mitől fogja meg ez az embereket. A képek mai napig megvannak, a 21. szülinapomra megkaptam őket bekeretezett formában is. Ez amolyan még ha szégyen, akkor is büszkék vagyunk rá emlék.

Ha belegondolok, Sacival mindig ott voltunk egymásnak. Ez egy olyan barátságnak indult, amiben még mi sem hittünk, ma meg már ott tartunk, hogy ő a szüleim fogadott lánya, én pedig a fia második anyja vagyok. A kettőnk közötti kötelék erős, és most már biztos vagyok benne, hogy sosem szakad el. Voltak mélypontjaink, de mindig sikerült együtt kikecmeregnünk a gödörből. Mindig jó tanácsokkal lát el, még ha ezeket a tanácsokat eléggé burkoltan, trágár szavakkal és kifejezésekkel karöltve nyújtja át. Saci az egyik legfontosabb személy az életemben, mégsem hallgattam rá akkor, amikor azt mondta, lehetőleg ne zúgjak bele Gáborba, de én megtettem. Megtettem, őrült dolgokat csináltam, sírtam, nagyon sokat sírtam, boldog is voltam egy darabig, de aztán még többet sírtam.

Mégse gondoltam bele soha, mennyire szerencsés vagyok, hogy mindig ott volt velem. Minél többet gondoltam Sacira, anyáékra, az otthonomra annál jobban összeszorult a torkom és a látásom is halványodni kezdett, majd végül hatalmas krokodilkönnyek kezdtek potyogni a szememből. Miért mindig én vagyok az, aki a végén egyedül marad? Miért vagyok ennyire döntésképtelen és gyenge? 

Ahogy feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, rázkódni kezdett a mellkasom, egyszerűen képtelen voltam visszatartani a sírást. Rohadtul nem vagyok fontos senkinek. Minek erőltetem itt magam, miért várok itt már több mint egy órája, hiszen világos, hogy megfeledkeztek rólam, ami egyszerűen annyit jelent, hogy fel se tűnik a hiányom. Nem hiányzok Gábornak, nem hiányzok az otthoniaknak és nem hiányzok a csapatnak sem. Hisz mit nekik egy huszonéves kislány, amikor van egy fél stadionnyi szurkoló?  Egyáltalán minek vállaltam el ezt a munkát? Hol volt az eszem akkor, amikor igent mondtam? Még csak nem is értek a focihoz, az előző csapattal legalább nem kellett utazgatni, nem voltak ilyen távolságtartóak, vagy gyerekesek és legfőképp nem volt egy bunkó, idegesítő, perverz, utolsó szemétláda csapatkapitányuk! Jobb lenne, ha hazamennék, egyszerűen képtelen vagyok megbirkózni ezzel a hirtelen jött változással. Masszőrt egy délután alatt tudnak keríteni a csapatnak, én pedig még a fizetésem sem kérem, még a repülőjegyet is kifizetem. Minden ugyanúgy folytatódik majd nélkülem.

Ez igaz, de nekem csak egyetlen szurkoló kell.

Dzsudzsák hangja a semmiből kezdett visszhangozni  a fejemben, mire teljesen ledermedtem. Abbahagytam a szipogást és a stadion felé néztem. A második félidő már rég elkezdődött. Ha eddig nem jött ki a sofőr, akkor biztos nem fog a meccs végéig, de ha most kijönne, lehet hogy már késő érnék vissza. Vajon mennyi az állás? A tömeg elnyomja a bemondó hangját, nem tudtam egyszer sem kihallani, hogy nyerésre állunk-e.  Hirtelen hiányozni kezdett az, akiről a legkevésbé gondoltam volna, hogy hiányozni fog.

-Basszus, szedd már össze magad Dóri!- hallottam Saci hangját, mire felkaptam a fejem és körülnéztem, de mivel egy parkolóban állok több tízezer kilóméterre tőle, kicsi volt az esély, hogy ott legyen valahol mögöttem.- Kibaszottul szánalmasan festesz. Nem te mondod mindig nekem, hogy bármilyen kurvagáz a helyzet, valahogy ki lehet belőle kecmeregni? Hát fogd azt a kerek segged és húzz vissza a stadionba és ha kell rúgj tökön mindenkit aki az utadba áll! Legyen már egy kis eszed, a rohadt kurva életbe!

Nem tudtam mi a rosszabb, kint állni egy parkolóban, sötétben, tök egyedül, vagy az, hogy Saci telepatikusan üzen nekem, de azt viszont már tudtam, mit kell tennem.

Letöröltem az arcomról a könnycseppek maradványait és remegő térdekkel indultam a bejárat felé. Le se szartam azt a két zsákot, ha én kint maradhattam egyedül, akkor a tartalmuk is meglesz majd egymagának. Ami meg az előbbi hisztimet illeti, mindent ráfogtam a menstruácimról, hisz amúgy is, nem ezt csinálja mindenki? 

Eléggé gyér volt a parkoló megvilágítása, bele-belerúgtam egy-két dologba, de a stadion oldalán haladva biztonságosan meg tudtam közelíteni a bejáratot, ami előtt két fickó, vagyis őr ácsorgott. 

Magabiztosan közelítettem feléjük, de amikor be akartam csusszanni kettejük között, az egyik karon ragadott és franciául, eléggé szigorúan rám parancsolt.

- Figyeljen, tudom, nincs itt a beléptetőkártyám, de a magyar csapathoz tartozok, látja?- mutattam a melegítőmön hazánk címerére. - Látja?!

A két fickó egymásra nézett, fogalmuk se volt mit mondok és látszott, hogy egyáltalán nem tudják mit jelent az a címer, de az is lehet, hogy nem látták a gyér fény miatt. Ez volt az a pont, amikor teljesen dühbe gurultam és előjött belőlem mindaz, amit Saci mellett tanultam az elmúlt évtizedben

- Na jó, kurvára engedj be te barom! - löktem meg az egyiket, mire az hátrahőkölt,de mielőtt elővehette volna a fegyverét vagy mit, bentről egy éles francia kiáltás hallatszott, mire mindkettő csávó eltávolodott tőlem. Egy magas, harminc év körüli, szürke öltönyös férfi jött oda és kezdett el velük társalogni, majd intett a fejével, hogy kövessem. Megilletődve indultam el, az őrök beengedtek.

- Hát, nem hiszem, hogy érti de... várjunk tudom hogy van a köszönöm! Izé... Merci. - makogtam az idézőjeles megmentőmnek, miközben egyre beljebb haladtunk a stadionban. A férfi kuncogni kezdett.

- Minden szavad értem, magyar vagyok - nézett rám mosolyogva. Be akart mutatkozni, de én udvariatlanul közbevágtam.

- Jesszus, el se tudja képzelni, mennyire hálás vagyok, hogy segített visszajutni! A csapat masszőre vagyok, a csapatorvossal vittünk ki pár dolgot a buszhoz, de aztán jött az a telefon, hogy Fiola megsérült, ő bejött én meg kint maradtam.- hadartam egy szuszra.- És hogy áll a meccs? És hogy van Fiola? Mi történt eddig?

 Elértünk a pályára néző kijáratig, valahol a lelátó első emeleti részén lehettem, egy oldalon volt velem a kispad. A fény egy pillanatra elvakított, a szurkolóktól pedig alig értettem a szürke öltönyös férfi válaszát.

- Sajnos nem nálunk van a vezetés. - mondta.

Abban a pillanatban megiramodtam és amilyen gyorsan csak tudtam, leszaladtam a kispadokhoz. Megkerültem a szurkolókat, a fotósokat, az éppen pályára lépő Szalait, aki mellesleg elkerekedett szemekkel nézett rám, majd pár örökkévalóságnak tűnő másodperc után végre odaértem Storckhoz.

Meglepődve nézett rám, ahogy én is rá, hiszen sose láttam még őt ennyire labilis idegállapotban. Konkrétan leverte a víz és a keze is remegett. Ha tudtam volna németül, valószínűleg telebombáztam volna őt kérdésekkel, de nem is tudtam volna akkor sem, hogy mivel kezdjem, Fiolával, a mérkőzéssel, vagy azzal, hogy miért feledkeztek el rólam ennyire? 

Felnéztem az időjelzőre. 83. perc. 1-0 az izlandiak javára. Ez nem jó, nagyon nem jó. Tekintetemmel kétségbeesetten Dzsudzsákot kezdtem keresni, hála az égnek nem volt nehéz kiszúrnom őt. 

- Dzsudzsáááááááááááááák! - ordítottam úgy, ahogy a torkomon kifért. Már készültem a második kiáltásra, mert biztos voltam benne, hogy nem hallotta meg a hangom, de a csapatkapitány szinte parancsszóra odakapta a fejét és hiába volt több tíz méterre tőlem, láttam, ahogy felderül az arca. Ennyi kellett nekem, torkom szakadtából kezdtem üvölteni a nevét újra és újra. A csapat többi része és apránként észrevett, és látva, hogy Dzsudzsák labdát szerezve előre tört, hirtelen mindannyian felbőszült bikaként iramodtak előre. Dzsudzsák próbálkozása nem sikerült, de nem vesztegették az időt, visszavették a labdát és csak futottak, passzoltak, rúgtak, futottak. Átadtam magam a többi szurkolónak, és mindannyian egy emberként zengtük a bátorítóbbnál bátorítóbb szavakat.

És sikerült.

A 88. percben megtörtént. Egyenlítettünk. és életemben először üvöltöttem önkívületleni állapotban azt, hogy:

OTT VAN BAZDMEG!

Ha ez a stadion rengeteg gólörömöt láthatott már, de ehhez hasonlót sohasem. A játékosok egyszerre ugrottak a szurkolók közé, kivéve egyet. Dzsudzsák egyenesen hozzám futott, felkapott a földről és megpörgetett és szorosan magához húzva megölelt. Mindkettőnk szíve vadul dobogott, neki azért mert már 88 perce folyamatosan fut, nekem azért mert majd kiugrott a boldogságtól. Nem tudom meddig álltunk úgy, ölelkezve, de amikor már Balázs nem zilált annyira, kicsit eltávolodtam tőle, de még mindig a derekamat fogta, én pedig még mindig a vállába kapaszkodtam, úgy néztem a kék szemeibe.

- Itt vagy. - mondta majd vett egy mély levegőt.

- Itt vagyok. - suttogtam és hagytam, hogy még egyszer magához öleljen, mielőtt ő is a szurkolókhoz szaladt volna.

Üdv!

Először is, szeretnék mindenkitől mélységesen bocsánatot kérni, hogy az utolsó pillanatban posztoltam a részt.

Sok-sok héttel ezelőtt már megírtam ennek a résznek a felét, de történtek dolgok, amik miatt nem voltam képes írni. Most, a hét elején kitöröltem az addig írt sorokat, küldtem egy kis életjelet, szombat este pedig elkezdtem újból. Próbáltam újra felvenni a régi hangsúlyt, de elég nehéz volt nem depresszív szövegeket írni, szóval kérlek titeket nézzétek el nekem, hogy ilyen borzalmas idiótaságokkal tömtem meg az egészet.

Nem lett jó amit írtam, de nem szerettelek volna váratni titeket, ezért mégis kiraktam. 

A következő rész 100 százalékban vicces és boldog lesz, ugyanis SPOILER a fiúk kicsit vandálkodnak a szállásuk kertjében éjszaka és történnek majd khm dolgok... 

Remélem a mostani rész minősége nem riaszt el senkit attól, hogy majd olvassa a következőt is.

Köszönöm a kommenteket és a támogatást, valamint azt, hogy nem csinál senki rólam Voodoo babát, amiért húzom itt az időt a részek között.

2. rész: A győztesek éjszakája

 Hosszú ünneplés és fél tucat selfie után a fiúk végre rávették magukat, hogy bemenjenek átöltözni. A stadion még mindig tele volt magyar drukkerekkel, akik valószínűleg az utcánkon folytatják majd a válogatott diadalának ünneplését. Pánics előre ment az öltözőbe, hogy átvizsgálhasson mindenkit, addig én összeszedtem a cuccaim a padról. Pár kulaccsal és egy melegítővel kiegészülve indultam én is a csapatorvos után, amikor megakadt a szemem Szalain, aki még mindig interjút adott egy barna hajú riporterlánynak. 

 Fogalmam sincs mióta beszélnek, de nagyon úgy tűnt, hogy már éppen végezni készültek volna, így hát gondoltam megvárom a góllövőt. Túlságosan távol álltam tőlük, nem hallottam miről beszélnek, de valahogy nem úgy tűnt mintha a meccsről lenne szó. A lány és Szalai végig mélyen néztek egymás szemébe és eléggé közel álltak egymáshoz, alig volt köztük távolság. A mikrofon is csak dísznek volt, sokszor hamarabb mozgott a szájuk mint ahogy a riporter kisasszony lóbálta a műszert. Az egész csak akkor lett még furcsább, amikor megláttam, hogy a kamera nincs is bekapcsolva és az operatőr elfordítja a fejét. Összeráncoltam a homlokom és azon tűnődtem, hogy mégis mi folyik ott. Szalait bántották már pár gúnyos szóval egyes riporterek, talán ez a lány most éppen bocsánatot kér a mai gólja után. Végül Ádám kocogva hátrálni kezdett és egy kacsintás kíséretében elbúcsúzott, majd leszegett fejjel futni kezdett felém.

-Kidicsekedted magad, mi?- kérdeztem mosolyogva mikor odaért és sétálva elindultunk befelé.

A kérdésemre nem jött válasz, én pedig a könyökömmel megböktem a mellettem sétáló futballistát.

-Hm?- nézett rám szórakozottan és rájöttem, hogy egyáltalán nem jár itt lélekben - Segítsek?

-Nem kell, elbírom. Miről kérdezett a riporter?- faggattam tovább.

-Semmi különösről...- titokzatoskodott, ez pedig még több okot adott arra, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot.

-Miért tettetek úgy, mintha nyilatkoznál?- tettem fel az újabb kérdést, mire Ádám meglepett arcot vágva felém fordult és megállt.

-Miről beszélsz?- kérdezett vissza, ezzel egy időben pedig én is megálltam így vagy három lépéssel előtte álltam félig hátrafordulva.

-Láttam, hogy ki van kapcsolva a kamera.- közöltem könnyed hangon.

Ádám hosszú másodpercekig bámult, kicsit zavarba is jöttem, látszólag nem tudott mit mondani.

-Na jó, ha az elején bekamuzod, hogy csak gratulált neked privátba, akkor esküszöm elhiszem, de most már látom, hogy itt komoly dologról van szó. -hadartam egy szuszra, ezzel pedig még jobban megrémisztettem őt.

-Dóri...-kezdte én pedig lélegzetvisszafojtva  vártam hogy folytassa de Pánics megzavart minket.

-Dóra, Ádám, hát ti meg mit csináltok még itt? Gyertek gyorsan csatlakozzatok az ünnepléshez, te pedig Ádám, öltözz át gyorsan! - parancsolt be minket az öltözőbe - Az éjjel ma nem ér véget!- tette hozzá.

Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igaza van.

 Már jó pár méterre az öltöző előtt hallottam, hogy mekkora odabent a káosz. Övöltözés, éljenzés, kántálás és nevetés szűrődött ki a szobából. Valami oltári nagy barom pedig az ajtóra akasztotta az alsónadrágját.

Szalai és Pánics meg merték közelíteni a bulit sőt, megkíséreltek bejutni a fiúkhoz. A nyitott ajtón kiáradó hangzavar, sör-és izzadságszag egyaránt vágott pofán, szóval inkább vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és visszamentem a kispadokhoz. A stadion szinte üres volt, pár biztonsági őrön és öltönyös fickón kívül nem mászkált senki idebent, még a takarítók végezték a dolguk itt-ott. A kulacsokat és a melegítőt magam mellé téve előhalásztam a táskámból a mobilomat. Saci nem keresett, ahogy a családom többi tagja sem, viszont Gabi megdobott egy újabb üzenettel, amelyben egyszerre cikizett a Himnusz átélésével és gratulált a csapatnak. A szokásos Gábor-stílus nosztalgiára késztetett és akaratlanul felidéztem az elmúlt egy év legszebb pillanatait. Az első csókunkat, amit mindenképpen tökéletesre szerettem volna, így össze-vissza állítgattam őt a Margit-szigeten késő este egy lámpa alatt, a lekésett mozit ami helyett inkább belógtunk egy hajós partira és úgy tettünk mintha külföldiek lennénk, de a szép emlékek mellé becsúszott egy igen rémes is.  

 Ez az emlék úgy égette a tudatom, mint a forró vas, olyan volt mint egy anyajegy ami sose tűnik el, ezzel örökké megbélyegezve minket. Karácsony volt, Szenteste, ahogy szokás volt nálunk nagy bulit tartottunk, mert aznap volt a születésnapom is. Gábor  dolgozott, de megígérte, hogy pontosan este hétkor ő is csatlakozik majd hozzánk. Az idő telt, mézeskalács illata csiklandozta az orrom, a tévében Reszkessetek betörők ment, Dominik és Vivi a fáról szedegették le a szaloncukrot és mindenki jókedvű volt. Sokszor pillantottam az órára, reménykedtem, hogy mindjárt itt lesz, mondtam magamnak, hogy biztos csak feltartja valami, bármikor csönghet a kaputelefon.

Gábor nem jött el.

 Másnap délután nevetséges indokkal előállva bocsánatot kért, ajándékot is hozott, sőt megígérte, hogy Szilveszterkor szabad lesz. Ő ezt nem értette. Nem érezte azt amit én. Mindenki boldog volt körülöttem és nekem is annak kellett volna lennem. Saci elővette a meglepetéstortámat, amit ő maga csinált, mindenki énekelni kezdett és várták, hogy végre megjelenjen legalább egy apró mosoly az arcomon. Odatolták elém az égő gyertyákkal díszített édességet, én pedig összeomlottam. Fél kilenc volt, nyolcszor próbáltam őt hívni, tizenhat sms-t küldtem, de nem válaszolt. Megígérte. Kibuggyantak a könnyeim és sírva fújtam el a gyertyákat, anélkül, hogy bármit is kívántam volna. Azóta gyűlöli Saci a fiút, aki miatt életében először látta sírni a barátnőjét, ráadásul az év legszebb napján.

-Mond miért van az, hogy mindenki odabent ünnepel, de Hollósi Dóra egyedül üldögél idekint?- kérdezte egy incselkedő férfihang. Dzsudzsák Balázshoz volt most a legkevésbé türelmem, nem elég, hogy a kapcsolatomat se tudom kihúzni a gödörből, még ez a disznó is teljesen rám van szállva. A csapatkapitány leült mellém és felém fordulva várt arra, hogy megszólaljak.

-Kicsit már így is nagy odabent a tömeg, nem akarok betolakodni.- tettem el a telefonom, hogy nehogy visszaírjak Gabinak, amíg nem beszéltem Sacival.

-Na ne hülyéskedj, mert pont az zavar minket, mert bejött egy lány és elfoglal tíz centi helyet- ingatta a fejét.- Storck kiharcolta, hogy itt maradhassunk vagy tízig, mert a szállodában nem fogják megengedni az ünneplést. Van még durván két óránk, addig nem ülhetsz itt!

Az új információkat hallva összeállt a fejemben a terv. Amíg mindenki ünnepel én és Pánics észrevétlenül kimegyünk és elkerülve az utcán tekergő tömeget megkeressük a boltot, gyorsan megveszem ami kell, majd visszajövünk ide. Van két órám, az alatt simán megjárjuk, ha valaki észrevesz akkor meg mondhatjuk, hogy valamilyen gyógyszert vagy krémet vettünk át. Szóval most visszamegyek és elhívom, amúgy is tartozik ezzel nekem a múltkori után, kizárt, hogy nemet mondjon.

-Hát jó, bemegyek- sóhajtottam, mintha hosszas mérlegelés után jutottam volna erre a döntésre. Dzsudzsák elvigyorodott, felállt és nyújtott a kezét, hogy felsegítsen, de nem fogtam meg.

-Meglátod, hogy jól szórakozol majd, még Pánics és Hegyesi is lerészegedett. Olyan hévvel táncolnak Zolivan és Danival, hogy Szalai nem győzi őket videózni. - nevetett.

-Mi?- kérdeztem döbbenten.

-Szalai mindig mindent le szokott videózni, nem nagy ügy nem rak ki mindent és..-

-Pánics részeg? - szaladt ki a számon a kérdés. Ilyen irtó nagy pechem is csak nekem lehet. Egyszer lenne rá úgy igazán szükségem, akkor is beszámíthatatlan.- Most menjek ki egyedül ?

-Hova ki? Ki a városba?- lépett közelebb Dzsudzsák- Miért akarsz te kimenni?

-Hát...-hőköltem hátra a hirtelen közeledés miatt- Egy ismerősömnek ígértem valamit és muszáj lenne még ma este megvennem. Hamar megjárom, nem lesz baj.- kaptam fel a táskám. Habár Sacinak megígértem, hogy nem megyek egyedül, mégis kísérő nélkül kell elindulnom.

-Te tényleg azt hiszed, hogy kiengedlek ilyenkor téged egy idegen városba több ezer megőrült szurkoló közé egyedül?- kérdezte Dzsudzsák indulatosan. Meglepődve néztem rá, olyan volt, mintha komolyan féltene.

-Amint mondtam, muszáj kimennem- erősködtem. A kapitány csípőre tett kézzel a szájába harapott és feltűnően tűnődött majd megszólalt.

-Elkísérlek.- jelentette ki.

-Nem!- vágtam rá azonnal.

-Miért?

-Mert..mert...-gondolkoztam egy jó érven azon kívül, hogy ki nem állhatom őt- Azért, mert félmeztelen vagy!

Dzsudzsák végignézett csupasz felsőtestén. Csak egy farmer és egy márkás sportcipő volt rajta, majd megakadt a szeme a padon gazdátlanul heverő melegítőn.

-Már nem sokáig- nyúlt a darabért, hogy felvegye, de ezzel egy időben elrántottam a ruhadarabot.

-Nem jöhetsz velem!- mondtam mérgesen a melegítőt szorítva.

-Nem engedlek ki egyedül.- fúrta bele a tekintetét az enyémbe én pedig pislogni se mertem.

-Ha valaki meglát téged, akkor darabokra szednek örömükben...

-Akkor beleolvadok a környezetbe. Nem hagyom hogy felismerjenek.- nyújtotta a kezét a melegítőért.- Számtalanszor csináltam már ilyet, egyszer sem buktam le.

Az idő telik én pedig még mindig itt vagyok. Ott bent gondolom már szinte mindenki elázott, de Dzsudzsákon még csak piaszagot sem érzek. Megígértem, hogy viszek magammal valakit és őszintén szólva én se szeretnék egyedül kimenni. Így hát nincs más lehetőségem, ezt a disznót kell magam mellé fogadnom.

-Na jó- adtam be a derekam és odaadtam a felsőt - Légyszi próbálj meg normális lenni és ne húzd fel az agyam percenként!

-Mi a jó a normálisban?-kérdezte egy félmosollyal majd felcipzározta a melegítőt. -Mehetünk?

Szemforgatva a kijárat felé vettem az irányt, de hiába siettem olyan nagyon, a nagy futballsztár hamar felzárkózott.

 Kellemesen meleg, kissé párás levegő és hatalmas lárma fogadott minket odakint. A szurkolók a stadiontól jóval távolabb ünnepeltek,mégis nagyon jól lehetett hallani őket. Valószínűleg ebben a pillanatban minden magyar örömittasan ünnepel, bárhol is legyen a világon. Dzsudzsákkal mosolyogva néztünk össze, de gyorsan észbe kaptam és elfordítottam a fejem. Megköszörülte a torkát és elém vágott.

-Na akkor, hová megyünk?- tárta szét a karját. Elővettem a telefonom és megnyitottam a még otthon általam letöltött térképet.

-Van egy éjjel-nappal nyitva tartó áruház nem messze, oda kéne eljutnunk anélkül, hogy bárki észrevenné, hogy velem vagy. Menni fog?

-Naná!- kacsintott és feltette a kapucniját. - Merre?

-Arra!- mutattam az egyik utcára. A forgalom meg volt állítva a stadion körül, az embereket se engedték a kordon mögé, minket is megállítottak háromszor, hogy átvizsgáljanak. Az utcán nem találkoztunk szurkolókkal, legalábbis magyarokkal nem, osztrákok viszont szembejöttek párszor és nem voltak éppen a legjobb hangulatban.

 Az áruház elé érve rájöttem, hogy az áruház inkább hipermarket, méghozzá valami nagyon modern és újfajta, mert még sosem hallottam róla. Dzsudzsák csendes volt, túl csendes, kicsit meg is sajnáltam, nem elég, hogy elrángatom őt a csapat bulijáról még azt is megszabom, hogy hogyan viselkedjen.

-Hű, de nagy ez a bolt!- mondom, hogy kicsit oldjam kettőnk között a hangulatot és elveszek egy kosarat.

-Hm..szóval lenyűgöznek a nagy dolgok.- mondja nekem pedig leesik az állam és azonnal csapkodni kezdem őt a kosárral.

-Te undorító mocskos állat!-szidom- Én itt töröm magam, hogy ne érezd rosszul magad velem, erre megint kimondod a piszkos gondolataid! Elegem van!

-Nyugi, a legtöbbet nem mondom ki- fogta meg a karjaim én pedig abbahagytam az ütlegelést-  És mindig jó veled lenni, nem kell ezen aggódnod. Egész jól próbálkozol nálam, megkönnyíted a dolgom- kuncog.

Annyi mindent szerettem volna mondani, jó sok sértéssel és ellenkezéssel karöltve, de végül csak kiszabadítottam a karjaim és a játékok felé vettem az irányt.

-Amúgy- lépett mellém és kicsit közelebb volt hozzám, mint kellett volna - kinek akarsz ajándékot venni?

-Az unokahúgomnak.- mondtam flegmán, felé sem fordulva.

-Ő is olyan jól néz ki mint te?- kérdezte és hallottam a hangján, hogy mosolyogva beszél.

-Jesszus, még csak 8 éves!- fogtam a fejem hitetlenkedve.

-Hm... nos ha nem jössz össze te, akkor ő lesz a B terv.- jelentette ki én pedig tágra nyílt szemekkel néztem rá mire elnevette magát- Nyugalom, nem lesz itt szükség B tervre- kacsintott én pedig egyre forrósodó arccal fordultam el. Magamban szidtam őt és magamat, amiért annyi ember közül vele kellett eljönnöm ide, közben megérkeztünk a játékokhoz. Elsőre megpillantottam azokat a darabokat amik közül választhatok, így hát pár óriás plüssállat és különféle Lego szett mellett elhaladva nézegetni kezdem a Katicabogaras játékokat. Babát nem akarok lenni, plüssöt sem és kirakós sem nagyon érdekel. Egy komplett Katicabogár szett mellett döntöttem, volt benne fülbevaló, maszk, az a bogár hozzá és még egy csomó minden amit majd később megnézek, miután megvettem.

-Gyere! Megvagyok!- szóltam oda a sztárjátékosnak aki a gyerekmezeket nézegette.

-Muti, mi az!- futott oda hozzám és kivette a kosárból a Vivinek szánt kiegészítőkkel teli dobozt.-Hát...csini. Ez volt olyan halaszthatatlan?

-Igen, igen ez.- válaszoltam és a kikaptam a kezéből az ajándékot, hogy visszarakhassam a kosárba.- Haza kell postáznom ezt hajnalban.

-Értem- hagyta rám- Akarsz még valamit?

-Nem, mehetünk a pénztárhoz.-ingatom a fejem és szótlanul elindultunk fizetni.  A hipermarket hű volt nevéhez,  be kellett járnunk a fél épületet, hogy valahogy visszataláljunk a kiindulóponthoz, onnan pedig megkeressük a kasszát. Dzsudzsák egyszer sem szólalt meg, ami pedig kezdett idegesíteni. Azóta, amióta rászóltam nem kezdeményez beszélgetés velem, habár lehet jobban is járok, ha nem beszél nekem disznóságokat. Felé fordítottam a fejem. A válogatott csapatkapitánya a melegítőfelső zsebébe csúsztatta a kezét, a kapucnit levette, tekintetét pedig szigorúan a földhöz szegezte. Magabiztosan sétált, ám kicsit nehézkesen. Biztos fáradt lehet, mégis hogy nem gondoltam erre, amikor elindultunk? Hihetetlenül önző vagyok, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy pihennie kellene. Dzsudzsák hirtelen rám nézett én pedig ijedtemben elfelejtettem elfordulni.

-Mi az?- kérdezte egy féloldalas mosollyal. Mindig így mosolyog, amikor valami disznóságot akar mondani.

-Nem vagy fáradt?- kérdezek vissza. Dzsudzsák merengve bámult, majd megrázza a fejét.

-Épp ellenkezőleg, képes lennék lefutni a maratont.- mondta majd kivette a kezeit a zsebéből, hogy nyújtózzon egyet.

-Azért ne túlozz.- forgattam a szemeim. Két pénztár volt nyitva, a kapitánnyal beálltunk oda, ahol egy ember volt és ő is éppen fizetni készült.Felraktam a szalagra a dobozt és turkálni kezdtem a táskámban a pénztárcámért. Az előttünk lévő csávó már távozni készült, a szalag elindult, de a pénztárcám még nem volt meg.

-Minden oké?- kérdezte Dzsudzsák közben intet a pénztárosnak, hogy várjon még.

-Igen, csak...-kezdtem majd bevillant egy kép, ahogy a pénztárcámat a bőröndömbe rakom- nem hoztam magammal pénzt.

Idegesen összehúzom a táskámon a cipzárt és ránézek a mellettem álló melegítős focistára.

-Hogy magyarázzam el neki, hogy nem vesszük meg? -kérdezem arra utalva, hogy egy szót sem tudok franciául- Még életemben nem égtem ennyire.- túrtam bele a hajamba.

-Befejezted?-kérdezte Dzsudzsák vigyorogva, majd előszedte a nadrágzsebéből a tárcáját és lazán számolgatni kezdte a pénzt.

-Mi? Nem, nem, nem, nem, nem!-rángattam meg kicsit durván a karját.- Nem engedem, hogy kifizesd helyettem! Ez így még nagyobb égés!

-Miért? Nem nagy összeg, kifizetem. - erősködött és már nyújtotta is a pénzt a nőnek.

-Ne! Nem akarok tartozni! -ragadtam meg a csuklóját, hogy visszahúzzam.

-Te mondtad azt, hogy fontos ez a cucc, mert postáznod kell az unokahúgodnak.- nézett a szemembe én pedig elengedtem a csuklóját. Az egészben számomra az volt a legjobban zavaró tényező, hogy lehet azt hiszi direkt mondtam azt, hogy nincs nálam a pénzem, hogy megvetessem vele. Dzsudzsák nagyon gazdag és úgy tűnik elég könnyű kihasználni, még mondanom se kellett, máris vett nekem egy nem éppen olcsó dolgot. Mondjuk ez számára meg se kottyan. A kasszánál ülő nő már adta is a blokkot a visszajáróval én pedig néztem, ahogy a szőke futballista kezébe veszi a Katicabogaras dobozt. Így késő este, egy boltban, gyerekjátékot tartva a kezében teljesen átlag embernek néztem Dzsudzsák Balázst, aki a gyerekének vesz valami meglepit mielőtt elindul haza. Egyáltalán nem látszott rajta kívülről, hogy mekkora egy egoista barom.

-Jössz, vagy még álldogálsz ott egy kicsit?- kérdezte majd a hóna alá rakta a játékot.

-Csak hogy tudd, nem kedvellek emiatt jobban és amint visszaértünk megadom a pénzt. - indultam el sietve, kissé dühösen.

-Olyan kis méregzsák vagy. Sose tudsz feloldódni. - kuncogott.

-Feloldódni? Nem vagyok Neo citrán. És amúgy képes vagyok szórakozni, de ahhoz jó társaság kell.- szúrtam oda.

-A kitalált barátod társasága?- kérdezte éllel a hangjában. Tátva maradt a szám.

-Ő nem kitalált!  - ellenkeztem hevesen és elhagytuk a hipermarketet. Dzsudzsák folytatni akarta a szekálásom, de mindketten megtorpantunk, amikor szembekerültünk a komplett magyar szurkolótáborral.

  Azok, akik pár perccel ezelőtt még a másik utcán ünnepeltek, most mind itt voltak és egyszerre vonultak énekelve, jókedvűen és felszabadultan. Gyorsan feltettem Dzsudzsira a kapucnit, majd a stadion felé, azaz a tömeg haladásával ellenkező irányba mutattam. A fiú bólintott és szorosan egymás mellett megkockáztattuk a lehetetlent: át akartunk vágni a tömegen.

-Ria Ria Hungária!- üvöltötték körülöttem, én pedig kissé megszédülve kerülgettem az embereket. El se tudom képzelni mi lesz, ha megtudják éppen a csapatkapitány mászkál közöttük. Az biztos, hogy nem engednék el, amíg mindenkivel nem fotózkodik, sőt, szerintem magukkal vinnék oda, ahova most éppen tartanak.

 Valaki belém karolt és visszarántott, így hát nekiestem egy lánynak. Elnézést kértem annak ellenére, hogy valószínűleg úgysem hallotta, ugyanúgy folytatta az éneklést. Miután visszanyertem az egyensúlyom Dzsudzsák után akartam indulni, de sehol nem láttam őt.

Sehol.

Ezer nemzeti színben pompázó ember, hatalmasan hangzavar, lökdösődés.

Megijedtem.

 Kétségbeesetten kezdtem átfurakodni az emberek között, szemeimmel a kapucnis idiótát keresve. Ha most elkeveredek tőle,akkor nem jutok ki innen élve. Csak mentem, mentem és mentem, egyre jobban fájt a mellkasom és dobogott a szívem. A sok idegen arc megrémített, az se esett jól, hogy páran megöleltek és próbáltak magukkal rángatni az ellenkező irányba. Sok ittas ember is volt köztük, akiket nem tudtam a kellőképpen kikerülni. A sírás határán álltam. végső kétségbeesésemben elkezdtem ordítani Dzsudzsák nevét, ennek pedig azt lett az eredménye, hogy az egész tömeg zengeni kezdte a csapatkapitány nevét.

 Idegességemben a tenyerembe temettem az arcom, mire valaki olyan erősen jött belém, hogy az egyensúlyomat elveszítve zuhantam a beton felé, ám végül elmaradt a becsapódás. Valaki, akinek egy doboz felbontatlan sör volt a kezében megfogott, mielőtt elterültem volna és agyontaposott masszőrként végeztem volna. Segített kiegyenesedni majd maga felé fordított. Meglepetésemre Dzsudzsákkal találtam szembe magam, akinek folyamatosan mozgott a szája és aggódva méregetett, de nem hallottam semmit abból, amit mondott. Ott állt előttem, teljes életnagyságban,  rám talált és megmentett. Hirtelen felindulásból felé léptem és szorosan megöleltem. A térdem remegett mint a kocsonya, szükségem volt arra, hogy megtámasszon, hogy visszaöleljen, hogy megnyugtasson.

-Minden oké?-üvöltötte a fülembe és az egyik kezét a derekamra tette, ami most valamiért egyáltalán nem zavart.

 Nem. Semmi sem oké. Nem akarok itt lenni az utcán, bent akarok lenni a hotelszobámban biztonságban, ahol nem taposnak össze és nem lökdösnek. A többiek valószínűleg jól szórakoznak az öltözőben, talán már feltűnt nekik, hogy Dzsudzsák nincs ott, de ez lenne az utolsó hely ahol keresnék őt. Ott kellett volna maradnunk, ünnepelni a győzelmet, együtt, nem pedig elszakítani tőlük a kapitányt egy hülyeség miatt. Miért kellett kijönnöm, miért kellett ebbe belevágnom?

 Felnézek Dzsudzsákra, aki fürkészően nézi az arcom a kék szemeivel. Az éjszakai lámpák halovány fénye ellenére tökéletesen láttam arcának minden vonását. Borostás állát kezdtem bámulni, majd minden egy szempillantás alatt történt meg.

 A fülem zúgott, a tömeg hangja eltompult, nem éreztem mást, mint Balázs kezét a csípőmön és az ajkát az ajkamon. Nem tudom mi ütött belém, képtelen voltam uralkodni magamon és ez lett a vége. Megcsókoltam.

Csak úgy. Dzsudzsák Balázst. Mert miért ne?

 Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hamar ért véget, de nem én voltam az, aki félbeszakította.

Dzsudzsák húzódott el, majd még a kezét is levette a derekamról. Kíváncsian nézett rám, meglepődést is láttam rajta és a szeme sarkában a nevetőráncokat. Sikerült a mai nap sokadik égését begyűjtenem. Mégis miért csináltam ezt? Uram Isten, mi a büdös francot műveltem? Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el!

 Nekem barátom van! És ráadásul Balázs iránt nem érzek semmit. Akarom mondani, Dzsudzsák iránt. Akkor mégis miért? Talán ennyire hiányzik nekem Gábor, hogy idegen férfiakra mászok rá?

-Gyere, keveredjünk ki ebből a káoszból valahogy!- kiáltja oda nekem és a csuklómat megragadva maga után húz. Kihúzom a kezem a szorításából, mire hátranéz, de mivel látja, hogy követem nem erőlteti az érintkezést. Vajon ő mire gondol? És miért szakította meg a csókot?

Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő amit arra vesztegettünk, hogy kijussunk a szurkolók hadából. Egyre távolodva már nem volt akkora hangzavar, de azért szép számmal találkoztunk még drukkerekkel. Az úton nem szóltunk egymáshoz, de a stadion folyosóján megtörtem a csendet.

-Figyelj- kezdtem, közben akaratlanul is megszaporáztam a lépteim.- az ami az előbb történt..

-Meg akarod ismételni? -kérdezte hirtelen, nekem pedig elvörösödött a fejem.

-Semmiképp se! Csak le szeretném szögezni azt, hogy az előbbi incidens nem jelentett semmit, szóval jobb lesz ha mindketten elfelejtjük...

Dzsudzsák megtorpant, mire én is megálltam és felé fordultam.

-Szóval, ha megcsókolsz valakit, az számodra nem jelent semmit?- kérdezte homlokráncolva.

-Nem úgy értettem, én...-

-Lesmárolsz, erre közlöd, hogy "bocs, de igazából nem számított semmit, teperj csak tovább én meg majd kéretem magam a végtelenségig"- mondta szemrehányóan én pedig teljesen megsemmisülve álltam előtte- Persze, ha ezt én mondtam volna, akkor megint én lennék a köcsög. Bocs, de nem kérek többé belőled.

 Ezzel Dzsudzsák odadobta nekem az eddig a kezében tartott dobozd, majd felbontotta a sörét. Nem tudom mi esett rosszabbul, az amit mondott, vagy az ahogyan mondta? Azt éreztem a hangjában, hogy megbántottam. Én. Őt. A fejemben már meg is fogalmazódott a védőbeszédem, de mielőtt kinyithattam volna a számat a hátam mögül a folyosó végéről egy jól ismert hang kevésbé ismert változata zengett felénk. A csapatkapitánnyal egy emberként fordultunk a hang irányába és valószínűleg mindketten ugyanarra gondoltunk.

 A csapatmanager Tömő Attila közelített felénk nagy hévvel, üvöltözve, nyomában nyugodt léptekkel Bern Storck sétált, ám a szövetségi kapitány a tekintetével ölni tudott volna.

 Számunkra akkor ért véget az a bizonyos éjjel.

Üdv!

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt és hogy az előzőhöz is rengeteg komment és pipa érkezett, nagyon jól esik a támogatás.A következő rész családi okok miatt egy hetet csúszni fog, de cserébe egy nagyon pöpec részt hozok majd össze és az oldalt kitett szavazást figyelembe véve írom majd bele a kedvenceiteket. 

((Nézte valaki a Portugál-Wales meccset? Valaki még rajtam kívül érzi úgy, hogy a portugálok legnagyobb ellenfele a mi csapatunk volt? Nagyon kicsesztek velünk a belgákkal. Ott kellett volna lennünk a legjobb 8 között. ))

1.rész: Dzsudzsákból a kevés is sok

  Hajnali öt órakor Pánics Gergellyel álltam a füves pálya szélén és figyeltem a fiúk edzését.  Storck nem kímélte őket, alaposan megmozgatta a csapatot már kora reggel. A cserék is velük voltak, valamint a válogatott többi tagja is elvégzett egy-egy könnyebb gyakorlatot. Gergellyel átbeszéltük a csapattagok közelmúltban szerzett sérüléseit és minden olyan betegségről tájékoztatott, amiről tudnom kellett. Figyeltem, ahogy a már jól begyakorolt mozdulatokat hajtják végre újra és újra, néztem ahogy tizenegyeseket rúgnak és ahogy Dzsudzsák és Lang egy az egy elleni cselezőpárbajt játszanak. 

 A fiúk órákon át edzettek, én pedig látványosan untam az életemet.  Elővettem a telefonom, hogy az internetbe temetkezzek, de egy nem várt üzenetet kaptam. Tőle. Már talán három hete annak, hogy utoljára írt nekem, akkor is azzal búcsúzott, hogy már nem szeret és nem érdekli mit csinálok. Már egy éve együtt voltunk, kezdetben fülig szerelmesen és boldogan, ám a kapcsolatunk az utóbbi időben  elkezdett kisiklani.  Nem a válogatott volt az oka, eddig is egy focicsapat alkalmazott a meccseik után, egyszerűen nem volt időnk egymásra. Amikor nem volt meccs, akkor Vera szalonjában dolgoztam, amikor pedig szabad voltam igyekeztem rendbe szedni magam és kikapcsolódni. Egyre gyűlt kettőnk között a feszültség, sokat veszekedtünk, de valahogy mindig elértem azt, hogy bocsánatot kérjen és kibéküljünk. Ám elkövettem azt a hibát, hogy nem szóltam neki az EB-ről és amikor megtudta, hogy két tucat férfival fogok utazni, betelt nála a pohár. Az amúgy is ingatag kapcsolatunk elvesztette az egyensúlyát és azóta sem tudja visszaszerezni. Gábor hetek óta nem keres, Sacin kívül minden barátomat és családtagomat letiltotta és beállította, hogy kapcsolatban van, de már nem velem. 

 Saci el akarta árasztani gorombaságokkal az üzenőfalát, de nem engedtem neki, ugyanis Gábor megkérdezte, hogy mikor számíthat majd a családom ellenszenvére.  Talán direkt azért maradt Saci ismerőse, hogy kiprovokálja tőle a sértéseket, majd szemrehányást tehessen nekem. Szóval bármennyire is fájt és bármennyire is szerettem volna nem a smiley-s pólómba fújni az orrom aznap éjszaka, nem reagáltam semmit a nagy továbblépésre. Csak hangosan sírtam Saci vállán, aki közben átkokat szórt rá. Most meg rám ír, annyi idő és fájdalom után. Ír egy egyszerű kérdést, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára és minden rendben lenne. Mégis ez a "hogy vagy"  újra szívrohamhoz közeli állapotba vitt. Megbocsátott? Már nem haragszik?

 Mielőtt visszaírhattam volna, eszembe jutott Saci eszelős hangja, amikor megígértette velem, hogy amint Ő ismét kapcsolatba lép velem, azonnal szólok neki és eszem ágában sem lesz rögötn válaszolni. Így hát azonnal rácsörögtem arra a lányra, aki azóta a legjobb barátom, mióta kilencedikben leöntöttem őt véletlenül kólával. 

-Jó reggelt párizsi lány! - hallottam Saci vidám hangját- Jöjjön én velem, szőjön álmokat...- idézte fel a Neoton dalát.

-Te is tudod, hogy nem Párizsban vagyok- mondtam, majd a lényegre tértem- Nagy baj van!

-Úristen, terhes vagy? Figyelj, nyugodj le- kezdett hadarni hirtelen, nekem meg esélyem sem volt közbevágni - először én is butaságokra gondoltam, de nem szabad bántani magad. Először gondold végig kivel voltál tegnap este és utána...

-Saci, nem erről van szó! Most nincs kedvem a vicceidhez. - szóltam rá sírós hangon-  Gábor rám írt.

-Ó, a kurva élet megbassza - ordított fel a vonal túlsó oldalán- bárcsak azért hívtál volna mert egy baszott kölyök van a méhedben, már bocs.

-Hát én annak kevésbé örülnék- túrtam bele a hajamba idegesen- Mit csináljak?

-Először is, mi a szart írt?

-Azt, hogy "hogy vagy?"

-Semmi szia?

-Semmi.

- Akkord írd neki, hogy a faszomra húzlak.

-Saci...- szóltam rá.

-Jó, jó, jó... hadd gondolkozzak.pár másodpercig csönd volt a telefonban- A lényeg az Dorkám, hogy te se köszönj. Nem tudom mit csinálsz, de írd meg neki nyugodtan. Ne kérdezz vissza! Jelezd, hogy kurvára leszarod, hogy mit csinál.

-De én szeretném tudni mit csinál. Szeretnék vele beszélgetni. Hallani a hangját. Megölelni. Nem akartam, hogy így legyen vége...- soroltam elcsukló hangon.

-Dorka, Dorka... -sóhajtott Saci- Csináld azt, amit mondtam és ha visszaír azonnal képernyőfotózd le nekem, de ezúttal ne neki küld el, okés?- emlékeztetett a múltkori nagy beégésemre.

-Okés.- mondtam- Köszönöm.

-Nincs mit te szerencsétlen. Ó, basszameg- kiáltott fel.

-Mi a baj?- kérdeztem ijedten.

-Odaégettem Dominik melegszenyóját. Most leteszem. Csá.

-Ki is a szerencsétlen?- kuncogtam, majd elköszöntem.

A hívás közben Saci hangja magabiztossággal töltött el , de miután leraktuk a telefont ismét lett egy jókora gombóc a torkomban. 

-Pasiügyek? -kérdezte egy hang a hátam mögül. Vettem egy 180 fokos fordulatot. Király Gábor ült a padon zihálva, jobb kezében a kulacsával. Nem tudom mióta volt ott és hogy mennyit halott, de nem is akartam tudni. A többiek éppen levezető köröket futottak a pályán, Storck pedig eléggé erősen gesztikulálva telefonált.. 

-Olyasmi. - húztam el a szám és leültem mellé a padra. 

-Csak nem éppen becserkészed? - vigyorgott sokat sejtően .

-Nem, most az újra összejövünk projekt van terítéken. 

-Ó, valóban? - hökkent meg- Hogy hívják a fiatalembert, ha szabad megkérdeznem?

-Gábornak- válaszoltam. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen ki tudom mondani a nevét.

-Ó, akkor csakis jó fej és sármos csávó lehet.- nevetett. Bólintottam. Ebbe inkább ne menjünk bele.- Mi történt köztetek?

-Hosszú sztori.- legyintettem. A melegítős kapus viszont felvont szemöldökkel várta hogy elmondjam.

-Nem baj, van időnk.- biztatott és a többiek felé biccentett akik még mindig futottak. 

Vettem egy nagy levegőt és röviden elmeséltem a mi kis történetünk. Voltak részek ahol elcsuklott a hangom, ezért kicsit utálom is magam. 

-Hűha- sóhajtott egyet Király- Tényleg kerek perec azt írta, hogy nem szeret téged?

-Igen...

-Most meg csak úgy rád írt?

-Pontosan.

-Figyelj Dóra! - tette a vállamra a kezét, amin még mindig ott volt a kapuskesztyű -Nem ismerlek régóta, de te szerintem egy aranyos és kedves és nem utolsó sorban csinos lány vagy, aki minden ujjára kaphatna egy férfit.

Leszegtem a fejem és a nemzeti színű karkötőmet kezdtem piszkálni. Valahol éreztem, hogy ezt fogja mondani, annak idején mindenki ezzel vigasztalt.

-De... úgy látom ez a fiú tényleg sokat jelent számodra és igazából apróságok miatt vesztetek össze. Tudod, mi férfiak néha későn ébredünk rá a dolgokra. Ez a bizonyos Gábor szeret téged és a helyében én is őrült féltékeny lennék és összezavarodott. Azt tanácsolom, hogy gondolkozz el kettőtökön és ha úgy gondolod képesek vagytok rendbe hozni a dolgokat, akkor ne várasd meg őt. Egy idő után feladjuk az olyan lányok utáni hajszát, akik sokáig kéretik magukat.

Eltűnődve hallgattam végig Gabit. Eddig mindenki, aki kivette a részét az én szerelmi balhémból ellenezte az újrakezdés gondolatát, ám most először akadt olyasvalaki, aki azt mondja még mindig van választási lehetőségem.

-Mond hol voltál pár héttel ezelőtt?- nevettem fel majd hálásan a szemébe néztem.

-Hát nem az EB-n az biztos.- viccelődött.- Na, megyek segítek összepakolni.-állt fel és visszakocogott a csapathoz. Ebben az emberben valahol egy pszichológus bujkál.

Sokáig bámultam a semmibe és emésztettem a hallottakat. Hogy képesek vagyunk-e rendbe hozni a dolgokat? Én biztos mindent megtennék azért, hogy újra együtt legyünk, a kérdés csak az, ő meddig menne el értem? Ahhoz kétség nem fér, hogy szeretem őt. Ez már egy éve így van.  

Gera és Pintér dekázóversenybe kezdtek, Kádár pedig minden áron megpróbálta szabotálni Pintért.
Nem zavartatták magukat, hogy már régen pakolniuk kellene. Mosolyogva figyeltem őket, majd előhúztam a mobilom és válaszoltam Gábornak.

 Egy viszonylag nyugodt délelőttöt egy kevésbé idilli délután követte. Hatalmas volt a káosz a fiúk körül, állandóan kamerás emberek voltak körülöttük és amikor nem melegítettek és készültek az esti meccsre, akkor interjúkat adtak, fotózkodtak, mindenféle fontos emberrel és a managereikkel beszélgettek. A szurkolók már kora délután a meccsre hangolódva árasztották el az internetet fotókkal, kiírásokkal és biztatásokkal, az itt lévők pedig az utcán kántálva gyülekeztek. Végignéztem minden videót, lájkoltam minden posztot és ezerrel tweeteltem, hogy ma este az Eiffel-torony magyar színekben pompázhasson akár nyerünk, akár nem.  Saci küldött képeket és üzenetet is, őhozzá átmentek a szüleim, a bátyám a feleségével és az unokahúgommal, Vivivel, ott volt a főnököm Vera is és persze Dominik, aki már sokkal jobban volt. A barátnőm komolyan beruházott ebbe a meccsbe, vett mezeket, festéket amivel mindenki bemázolta az egész arcát, kalapot, szemüveget, sípot. Azt is hozzátette, hogy ha hiába költötte el a fizetésének nagy részét ennyi kacatra és kajára és a fiúk veszítenek, egyenként rúgjam tökön mindet. Visszaírtam, hogy nem kell aggódnia, a srácok csúcsformában vannak, kizárt a kudarcnak még csak a gondolata is.
 Miután az egész stáb összeszedelődzködött elindultunk a stadionba. A buszra való felszállás eléggé lassan telt, mert mindenki szelfizett egyet a bejáratnál, vagy a busszal esetleg a sofőrrel, aki piros sapkában, fehér pólóban és zöld nadrágban volt. A vége az lett, hogy utoljára szálltam fel. A repülős úttal ellentétben most mindenki a helyén ült, csak én nem találtam az enyém. Akármerre néztem, már minden hely foglalt volt, pedig idefele mindenkinek volt helye. A busz végében tétlenül ácsorogtam, amikor megláttam egy üres ülést, de még jobban felhúztam magam, amikor megláttam ki mellé kellene leülnöm. Ez most komoly?!
Dzsudzsák Balázs, a válogatott csapatkapitánya kényelmesen elhelyezkedve nyomkodta a legújabb kiadású iPhonját, táskáját az üres ülésre téve, hogy még véletlenül se ülhessek le mellé szótlanul. Megfordult a fejemben, hogy inkább állok, de belegondoltam abba, hogy milyen szerencsétlenül néznék ki, ha állva maradnék itt hátul.
-Khm- köszörültem meg a torkom hangosan, mire a drága kapitány felemelte a fejét.- Nincs máshol hely, szóval leülhetek melléd?- kérdeztem gyorsan. Dzsudzsák először rám nézett, majd a táskájára és odavetette nekem, hogy nem.
Úgy álltam ott, mint aki kővé fagyott, szentül hittem abban, hogy rosszul hallottam.
-Tessék?- kérdeztem döbbenten. Dzsudzsák újra felnézett és elmosolyodott.
-Az ülés foglalt.- közölte majd megint simogatni kezdte azt a vacak telefonját.
-Na ne szórakozz velem!- sziszegtem - Mégis kinek foglalod? Már mindenki leült!- mutattam körbe. A sofőr éppen az ajtót záró gomb felé nyúlt, hogy előkészítse az indulást.
-Nem is tudom...-töprengett- Talán annak a lánynak, aki ma velem tölti az éjszakát...Igen, ide ő fog ülni.
-Te egy disznó vagy.- mondtam majd megragadtam a táskáját, hogy rádobjam és leülhessek végre.
-Mit csinálsz?- lepődött meg és ő is megragadta a sporttáskát.
-Leülök!- jelentettem ki határozottan és megrántottam a táskát, de túl szorosan fogta ahhoz, hogy elvehessem.
-Csak mond ki a varázsszót és leülhetsz mellém!-vigyorgott szemtelenül.
-Te meg vagy bolondulva-  hitetlenkedtem. A motor beindult, én meg teljesen pánikba estem, mert nem akartam hanyat vágódni az indulásnál.
-Na jó- adtam meg magam- kérlek szépen, hadd üljek le melléd.
-Nem.
-Miért nem?! Kimondtam a varázsszót, hagyj már békén!
-Rendben, habár a varázsszó a "szeretlek", vagyok olyan nagyvonalú, hogy megengedjem hogy helyet foglalj szerény személyem mellett.- ezzel elvette a táskáját és megpaskolta az ülést.
-Szerény személy, mi?- dörmögtem az orrom alatt a szemeimet forgatva. Lehuppantam a majom mellé anélkül, hogy egyszer is ránéztem volna.
-Meg vagytok ti is, fiatalok?- kérdezte a sofőr és csak akkor vettem észre, hogy az egész busz minket bámul.
-Mennyit hallottatok?- kérdeztem, a kapitány pedig halkan kuncogott mellettem.
-Nyugi, minden szót. Jó vagy haver!- pacsizott össze Dzsudzsákkal az előttünk ülő Juhász. Idegesen sóhajtottam és megpróbáltam eltakarni a tűzvörös arcom. Ezt még visszakapod, te idióta!
 Elővettem a telefonom, hogy megnézzem írt-e nekem valaki, de az akinek az üzenetét a legjobban vártam 2 órája nem volt aktív. Beszélgettünk egy kicsit délelőtt, de olyan távolságtartó voltam, hogy szerintem végleg kiábrándult belőlem. Pedig próbáltam nem áradozni Franciaországról, de így elég nehéz volt témákat felhoznom, így a beszélgetés egy fél óráig tartott. A busz elindult, ki szerettem volna nézni az ablakon, de a másik oldalamon Böde teljesen kitakarta a kilátást és nem akartam a mellettem ülő bájgúnár felé fordulni. A fiúk pár kivétellel felálltak, hogy jobban lássák egymást és a várost és hatalmas lármát csapva beszélgettek, szkandereztek, sebeket nézegettek és cukkolták egymást. Priskin és Fiola énekelni kezdtek, méghozzá az elmúlt évtized legidegesítőbb dalát, a Mizut. Rájöttek, hogy a refrénen kívül nem emlékeznek a többire, így hát azt ismételgették újra és újra.
 Írtam Sacinak, hogy indulunk a stadionhoz, tweeteltem pár HUN hashtaget és lájkoltam minden buzdító fotót Facebookon. Miközben éppen Saci válaszát olvastam, éreztem, hogy Dzsudzsák rátapos a lábamra. Habár nem akartam, mégis felvont szemöldökkel felé fordultam. A sztárjátékos rezzenéstelen arccal telefonozott. Elkönyveltem egy véletlennek és éppen válaszolni készültem a barátnőmnek, amikor az a barom az előbbinél erősebben taposott meg.
-Normális vagy?- suttogtam idegesen-Mégis mi bajod van már megint?
-Tessék?- kérdezte tettetett meglepődéssel.- Nem tudom miről beszélsz.
Sokáig egymás szemébe néztünk, nem szólt egyikünk se semmit. Miért vert meg engem az Isten egy ilyen alakkal? Az interjúk alapján én azt hittem, hogy ő egy kedves fickó, de mindez talán csak színjáték volt, és ő valójában egy olyan férfi, aki azt hiszi csak azért mert gazdag a lábai előtt hever minden és mindenki? Nos, én nem fogok beállni a sorba.
-Srácok- hajoltam ki az ülésből, mire Guzmics és Lang abbahagyták a rögtönzött szkandert a levegőben a busz közepén, Király hátrafordult Németh-tel és Gerával együtt , Kádár pedig abbahagyta a könyökén való seb piszkálását.- Nem akar valaki helyet cserélni velem?
Egy röpke másodpercig csend telepedett a buszra, a fiúk Dzsudzsákra sandítottak, aki a szája szélén bujkáló mosollyal nézett vissza rájuk, majd hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni.
-Nem szeretek hátul ülni.- szólt Pintér.
-Én se!- ingatta a fejét hevesen Király.
- Én pihentetem a lábam- emelte fel a kezét az előttem ülő Juhász, majd Nagy Ádám is megszólalt mellőle- Én alszok.
-Csssss te barom- vágta fejen Juhász Ádámot aki gyorsan kijavította magát- Vagyis, most fogok aludni.
Guzmics és Lang nem akartak elválni egymástól, mert befejezetlenül hagyták a szkandert, Kádár arra hivatkozott, hogy a sebe fertőző és a csapatkapitánynak muszáj a pályára lépnie, Németh hirtelen valami nagyon fontosat akart mondani Gerának. Segélykérőn néztem körbe, Pánics, az orvos intette, hogy ő nem akar és így tett utána mindenki. Még Storck is ingatta a fejét, pedig senki sem fordította le neki azt, hogy mit mondtam.
Lejjebb csúsztam az ülésen és durcásan fordultam a szemétláda felé. Már szólásra nyitotta a száját, de én kezdtem bele a mondandómba hamarabb.
-Ne nézz rám, ne szólj hozzám, ne érj hozzám. Tégy úgy mintha itt sem lennék!- mondtam ridegen. Dzsudzsák megadóan bólintott és az ablak felé fordult. Újra elkezdtem telefonozni, egyszerűen nem lehet igaz, hogy ilyen messze van az a rohadt stadion. Hallgattam a fiúk beszélgetéseit, éppen Lang kunyerált rágót a többiektől, amikor Dzsudzsák fogta és beletette az ölembe a sporttáskáját. Mielőtt megint megkérdezhettem volna, hogy normális-e nyújtózkodva megindokolta az iménti bunkóságát.
-Mivel nem ül mellettem senki, felraktam a táskám. Ne legyen ennyire üres a hely.- forgatta a kezében az iPhonját.
Hogy lehet valakinek ennyire eleme a kötekedés? Egyszerűen nem veszi észre, hogy a flörtölésétől a falra mászok? Azt hiszi, most aranyosnak vagy sármosnak tartom és már rögtön egy nappal a megismerkedésünk után ledobom a bugyimat?  Lehet, hogy az ilyen buta modellek, meg a többi lány aki a pénzére hajt megteszi, de nekem van önbecsülésem.  Fogtam a táskát és ledobtam a lábamhoz.
-Figyelj!- fogtam meg a karját, mire érdeklődve rám emelte kék szemeit- Úgy mondom, hogy te is megértsd. VAN BARÁTOM.
Meglepetésemre a kapitány elnevette magát.
-Mi olyan vicces?- kérdeztem megsértődve.- Talán nem hiszed el, hogy valaki együtt van velem?
-Ugyan, nem, nem...-törölte le a nevetéstől fakadt könnyeit- Csak mégis ki az az idióta aki elenged egy ilyen lányt egy focicsapattal ismeretlen ideig? Mert Ő a nem normális, az biztos!- zendített újra rá a nevetésre.
-Hát, csakhogy tudd, a mi kapcsolatunk erősebb annál, hogy holmi labda után futó díszpinty tönkretegye.- vágtam vissza egy nem teljesen igaz állítással.
-Valóban így gondolod?- kérdezte majd közelebb hajolt és suttogva folytatta- Akkor miért szorítod a kezem?
Ijedten elkaptam Dzsudzsák karjáról a kezem és dühösen szóltam vissza.
-Nem is a kezed fogtam! Nem is akarom megfogni soha!
-Hát, én is jobban szeretném azt, ha más testrészem fogdosnád-kacsintott vigyorogva.
-Te....te.....- próbáltam kitalálni egy, a szituációhoz illő sértést.
-Balázs. Szólíts Balázsnak.
-Sohasem szólítok tahó embereket a keresztnevükön. -szögeztem le.
-Hát jó. Végülis nekem mindegy mit kiabálsz majd az este...- igazította meg az ingjét.
-Nem szurkolok csak neked, én a csapatnak fogok drukkolni. - nyomatékosítottam a tegnapi mondandómat.
-Én az estének nem arra a részére céloztam.- vigyorgott én pedig valami oknál fogva elpirultam - Nagyon könnyű téged zavarba hozni.
A fejemet rázva idegesen sóhajtottam, közben pedig megállt a busz, majd a jármű motorját is leállította sofőr.
-Hál' Istennek vége van a rémálomnak!- könnyebbültem meg és az elsők között szálltam ki a buszból, szabályosan menekültem.

 A stadion nagyon nagy volt, még soha nem jártam ekkora épületben. A fiúk elmentek átöltözni én addig csináltam a képet a lassan megtelő lelátóról. A beérkező magyar szurkolók néha kántálásba fogtak, néha pedig viszonylag csöndben beszélgettek és vették szemügyre a stadiont. A statisztikák szerint az osztrák szurkolók lesznek többen, de van egy olyan sejtésem, hogy a mieink hangja szól majd hangosabban.
 A csapatok melegíteni kezdtek, én pedig folyamatosan küldtem a képeket a barátnőmnek és a bátyámnak, akik most otthon szurkolnak a televízió előtt. A többi stábtaggal üldögéltem a pálya szélén a padon és hihetetlenül izgultam. Olyan régóta ez az első alkalom, hogy EB meccsen játszhatunk, muszáj, hogy jól szerepeljünk, hogy megmutassuk a világnak, mi is ott vagyunk még a focitérképen. Miután lement a bemelegítés a pálya ismét üres lett a lelátó azonban rohamos gyorsasággal kezdett megtelni. A magyar szurkolók énekeltek, RIA RIA HUNGARIA-t ordítoztak és meghatottak mind engem, mind a stáb többi tagját. Tartottak egy hangversenyt, amit ugyan elvesztettünk, de szerintem nem is az a fontos milyen erős a hangunk, hanem hogy most mindannyiunk szíve egy célért dobog.  Minél jobban közelítettünk a hat órához, annál jobban rándult görcsbe a gyomrom. Vajon a fiúk is hasonló módon izgulnak?
 Az öltözőbe én nem mehettem be a meccs előtt, csakis Storck és az edzők voltak odabent. A dj beadta az EB hivatalos dalát, így hát Zara Larsson hangja megtöltötte a stadiont, a csapatok pedig hatalmas ováció kíséretében kivonultak. Storck is visszatért a köreinkbe, valamint az edzők is vele voltak. A pályán több tucat ember tartotta a két ország zászlaját, a magyarok kántálása pedig egyre erősödött.
Rögtön észrevettem, hogy Dzsudzsák engem bámul, így hát a lelátót kezdtem nézni, ahol egy lány "Hajrá magyarok!" feliratú táblával ugrándozott az első sorban. Az emberek felírták a városuk nevét a szászlóikra és minden lehetséges üres helyre kiterítették.
 Felcsendült a Himnuszunk, így hát felálltam és Tömővel a csapatmanagerrel meg Pániccsal a csapatorvossal kézen fogva énekeltem, ahogy a torkomon kifért. Behunytam a szemem és csak a hangra koncentráltam. Nem csak a stadionban lévő emberek hangját hallottam, hanem mindegyik magyarét is velük együtt. Fantasztikus érzés volt.
 Az osztrák himnusz után kezet fogtak a csapatok, én addig újra leültem és további képeket küldtem haza, mire Saci őrült módjára kezdett írni nekem. Megtudtam, hogy amíg csukva volt a szemem rám közelített a kamera, ahogy átszellemülten éneklek. Jól van Dóra, így égesd be magad a világ előtt.
 Hatalmas volt a zaj, a két szurkolótábor aztán nem kímélte a hangszálait. A bíró megfújta a sípját és elkezdődött meccs, az osztrákok pedig hirtelen már a kapunk előtt voltak és már lőttek is. Már felszisszentem és elhittem, hogy ebből gól lesz, de végül kapufa lett. A telóm azonnal rezgett, a barátnőm sűrű káromkodások között szidta szegény osztrákok édesanyáit. Hát igen, ő így nézi ezt a meccset.
Azt hittem, hogy végig stresszes leszek és izgulni fogok, de a kapufa óta a magyar drukkelek annyira jó hangulatot csináltak, hogy nem lehetett feszengve üldögélni. Hihetetlenül jók voltunk, habár azok a gólhelyzetek nem akarták magukat gólra váltani, de ez se volt baj, hiszen nagyon szép játékot produkáltunk.
 Kaptunk egy kis hosszabbítást is, de végül mégis 0:0 állással vonultak be a fiúk az öltözőbe az első félidő végén. Pániccsal karöltve mentem én is Storck és Szélesi Zoli után az öltözőbe, a pályán pedig a cserék kezdtek el melegíteni.
 Az öltözőben a fiúk csak úgy öntötték magukba a vizet. Egymást félbeszakítva beszélték ki az ellenfél játékosait, kire érdemes odafigyelni és vagy milliószor elhangzott a "nyerni kell basszátok meg" a szájukból. Senki nem kért ellátást és amikor már éppen kisétáltam volna, abban a pillanatba Dzsudzsák intett, hogy menjek oda hozzá és a térdére mutatott. Vonakodva odamentem hozzá de nem ültem le mellé. Feltette a lábát és még mindig zihálva felnézett rám.
-Fáj, légyszi kezdj vele valamit.- mondta majd meghúzta a kulacsát.
-Rendben, de ha megint disznóságokat kezdesz beszélni, többé nem teszek meg érted semmit- szögeztem le a szabályokat, ő pedig bólintott. Fájdalomcsillapítót masszíroztam a térdébe, valamint megpróbáltam a térdhajlatában is ellazítani az izmokat. Az öltözőben nagy volt a hangzavar, ment a sok buzdítóbbnál buzdítóbb beszéd, egészen jó kedvű és bizakodó volt mindenki.
-Köszi, sokkal jobb, mester vagy.- állt fel. A félidőnek vége volt, újra felsorakoztak a fiúk. Összepakoltam a cuccom és a vállamra tettem a táskám.
-Dóri- szólított meg Dzsudzsák, mire én felé fordítottam a fejem és kíváncsian vártam az újabb tahó beszólását. Ám csapatkapitány arca egészen más volt, szemeiből eltökéltség áradt.- Ígérd meg, hogy szurkolni fogsz nekünk!
-Eddig is szurkol..-kezdtem, de ő közbevágott.
-Csak ígérd meg!- kérlelt, tőle eddig még nem hallott hangnemben. Teljesen más Dzsudzsák állt ott előttem. Nem az a tettetett stílusú gazdag selyemmajom beszélt hozzám, hanem az a férfi, aki ennek a csapatnak a kapitánya, aki most visszamegy a csatatérre és a biztatásomat kéri, pedig odakint több ezer szurkoló zengi az ő és a csapat tagjainak a nevét. Sokkal jobban tetszett nekem ez a tekintete és beszéde, mint ahhoz túljátszott bájgúnár szerephez tartozó megnyilvánulásai.
-Ígérem.- bólintottam határozottan. Dzsudzsák pedig mosolyogva biccentett  és ezt a mosolyt se láttam még az arcán eddig. Mi ütött belé?
 A második félidő kezdetéről lemaradtam, de a hatvanadik percben elfoglaltam a helyem a pálya szélén. Azonnal elkezdtem keresni Dzsudzsákot a szememmel és amikor összetalálkozott pár másodpercre a tekintetünk én is bekapcsolódtam a magyarok kántálásába és a kezeimmel hetest mutatva ugrálni kezdtem.
Nem láttam tisztán az arcát, de biztos voltam  benne, hogy látta és abban is, hogy ezután még egoistább lesz, de nem érdekelt, ha neki tényleg az én biztatásom kell ahhoz, hogy a maximumot nyújtsa, akkor szívesen rekedek be és égetem be magam előtte.
 A tömeg egyszer csak átváltott Böde nevének zengésére, ám én ebben nem vettem részt. Gyorsan megnéztem a telóm, Saci trágárságait tartalmazó üzeneteken kívül mástól nem kaptam semmit.
 Hirtelen a lelátó magyar oldala örült szurkolásba kezdett, szóval én is visszakapcsolódtam a pályára ahol pillanatok alatt Szalai lőtt egy bombagólt. Az egész pár másodperc alatt zajlott le, hirtelen fel se tudtam fogni mi történt pont előttem, akkor ocsúdtam fel amikor Attila és Zoli felváltva ölelgetett és ráncigált. A fiúk a szurkolókhoz rohantak, akik gyakorlatilag majdnem szétszedték őket. Saci rögtön küldte is a "bent van bazdmeg" üzenetet és hogy "kiborult söröm basszus" is megérkezett pár másodperccel később.
A stadion a magyarok hangjával telt meg, a bíró pedig jelezte, hogy hívjuk vissza a fiúkat, a meccs még nem ért véget.
 A folytatásban már sokkal élénkebben játszottunk, ha sikerül berúgnunk még egyet, akkor biztos lesz a győzelem. Szalai cserélt Priskinnel, a góllövőt mindenki vállon veregette, alig hagyták azt, hogy igyon és kifújja magát.
-Ügyes voltál.- dicsértem meg én is és leültem mellé.- Szép gól volt.
-Khöszhi- lihegett és jó nagyot kortyolt a kulacsából. - El se hiszem, hogy vezetünk.
-Nagyon jól játszotok, alig van náluk a labda. - mondtam miközben le sem vettem a szemem a pályáról, éppen Kádár hajtott végre egy gyors bedobást.
- Döbbenetes, amit a szurkolók leművelnek- támaszkodott a térdére és előre hajolt, hogy jobban láthassa a lelátót- Ilyen biztatásban  még nem volt részünk.
-Megérdemlitek. És mi is megérdemeljük, hogy végre lássunk egy győztes EB meccset.
 A szurkolóink hangja egyre erősebb lett, folyamatosan tapsoltak és kántáltak. Kleinheisler és Stieber cserélt, mikor az időmérő a 79. percet mutatta.  Még tíz perc volt hátra, ha addig az osztrákok nem tudnak egyenlíteni, akkor a miénk a meccs. Idegesen doboltam a padon és azon kaptam magam, hogy én is teli torokból kántálok a többi szurkolóval. Úgy éreztem, mintha valamelyik Budapesti stadionban lennék és az egész közönség magyar lenne, egyszerűen nem hallottam a másik szurkolótábor hangját.
 Közben Stieber megszerezte a labdát és őrült sebességgel száguldott az osztrákok kapuja felé. Ádámmal egy emberként pattantunk fel és lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy Zoli végre elrúgja a labdát, amit meg is tett.
A labda elkerülte a kapust és gyönyörűen landolt a kapuban.
Mindenki megőrült.
A stadion szinte felrobbant.
Én Szalai nyakába ugrottam, aki olyan erősen szorított, hogy nem kaptam levegőt. 
 A pályán és a kispadon levő játékosok mind a szurkolókhoz közel mentek a már régen odaszaladt Stieberhez, hogy egy csoportos ölelésben részesítsék a második gólunk lövőjét. Mi, akik ottmaradtunk végigölelgettük egymást, azt se tudtam már kibe csimpaszkodok bele, önkívületleni állapotba került minden magyar. Akkor ébredtem rá mit is csinálok, amikor Storckot ölelgettem agyba-főbe ő pedig felemelt és megpörgetett majd miután észhez tértünk, megigazítottuk a ruhánkat, biccentett egyet és kicsit eltávolodtunk egymástól.
-...varázsolj nekünk valamit szépet, repülj velünk a...- zengték a lelátón a mieink mikor ismét folytatódott a játék. A meccs már el volt dőlve, habár nem volt lehetetlen ennyi idő alatt egyenlíteni, a fiúk épp ezért nem kockáztattak, biztosan tartották maguknál a labdát. Az osztrákok kaptak még hosszabbítást is, de teljesen fölöslegesen, nem sikerült gólt lőniük az alatt az öt perc alatt.
És akkor megtörtént.
Lefújta a bíró.
A második gól utáni örömöt is felülmúlta az a hangulat, ami eltöltötte a stadiont. Saci azonnal rám csörgött .
-Nyertüüüünk! Basszameg Dóraaa, kikaptak a pirosak a gecibe - üvöltötte a barátnőm. Ez volt az első focimeccs amit életében végignézett és úgy éreztem, eléggé pozitívan állhat most a magyar focihoz. Az se volt baj, hogy nem volt tisztában azzal se, hogy kik ellen játszottunk. Hallottam a háttérben a szüleim és a bátyám hangját, ahogy énekelnek, valamint a két gyerek Vivi és Dominik sikongatását is. - Basszus Dorii, mi van most ott? Mert Budapest meg van őrülve, ide hallom a belvárosból az éljenzést.
-Őszintén? Őrület.- mondtam és befogtam a másik fülem, hogy jobban halljam Sacit.- A fiúk a közönséggel éneklik a Himnuszt, a tömeg meg örömmámorban úszik.
-Hallod, én nem hittem volna, hogy ennyire odabasznak nekik. Várjál Domi, beszélek. Na szóval, küldj majd képeket meg videókat, mert gondolom ott lesz ma éjszaka az igazi buli.
-Nem ígérek semmit. Azt hiszem ma senki nem fog aludni. - pillantottam a fiúk felé és találkozott a tekintetem a csapatkapitánnyal, aki intette, hogy menjek oda hozzájuk. Feltartottam a mutatóujjam, hogy várjon egy kicsit.
-Á ez nem ér, annyi csávóval egyszerre egy éjszaka...Rám nem is gondolsz...Jut eszembe, postáztad Vivinek az ajándékot?
Halmai Tamás közben odajött és megölelt, majd tovább futott és végigölelt mindenkit akivel szembetalálta magát. 
-Mi? -kérdeztem vissza.
-Mondtad, hogy megveszed azt a katicabogaras valamit Vivi szülinapjára. Egész nap itt büszkélkedett, hogy az a Katicabogár küld neki ajándékot egyenesen Párizsból. Bírom a kiscsajt, addig jó amíg szarik a valóságra.
 És akkor jutott eszembe, hogy az unokahúgomnak írtam egy levelet a kedvenc meséjének főhőse nevében, hogy számíthat egy különleges ajándékra a szülinapján. Pár éve amikor még azt a tündéres mesét szerette ugyanezt csináltam, mert pont Németországba utaztam és tudtam neki onnan küldeni a mi országunkban nem kapható meglepetéscsomagot. Gondoltam, ha már Franciaországba jövök, akkor megint eljátszom ezt.
-Teljesen kiment a fejemből a dolog...- vallottam be. Tegnap kellett volna délután kimennem egy városnézésre és játékvadászatra, de elfeledkeztem az egészről, helyette azzal a disznóval töltöttem az időm egy részét.-De ha ma este megveszem és holnap hajnalban feladom ,akkor még odaér, nem?
-Hát akkor igen, de hogy vennéd meg ma este, amikor az utcák tele lesznek őrültekkel? Nem ér rá reggel?
-Ez az, hogy már kora reggel fel kell adnom, ahhoz, hogy odaérjen pontosan. Szóval vagy koránkelek az ünneplés után és sápadtan, karikás szemekkel vonulok végig a városon mint egy eszelős, vagy ma este gyorsan elintézem még a buli előtt.-soroltam.
-Hát ha annyira fontos ez, akkor csináld. De nehogy egyedül menj, megértetted?-kérdezte anya üzemmódba kapcsolva.
-Jó, nyugi, viszek magammal valakit.- nyugtattam.
-Kérlek vigyázz magadra, tudok milyen néhány ember, ha lerészegedik. Idegen helyen vagy, ne bóklássz egyedül!
-Jó, jó értettem, majd elhívom a csapatorvost vagy Hegyesit.
-Ezt akartam hallani. Na csőőőőőő, megyek inni. És csak óvatosaaaan a fiúkkal! - és Saci ezzel bontotta is a vonalat.
Már csak én álltam egyedül a pálya szélén, szóval gyorsan a fiúkhoz siettem és valahogy végül Dzsudzsák mellett kötöttem ki.
-Nyertünk szivi, tudod, hogy mit jelent ez? -üvöltötte a fülembe, hogy a hangzavar ellenére halljam a kérdést.
-Még beképzeltebb és kiállhatatlanabb leszel? - kontráztam.
-Talán...-kacsintott majd vigyorogva folytatta- Azt ígérted velem töltöd a ma estét.
-Hohó!-  tettem fel a kezem védekezően- Az volt a megállapodásban, hogyha nyertek és gólt lősz, de nem lőttél gólt.
-Én ilyenre nem emlékszem.- erősködött.
-Hát pedig ezt mondtad. - győzködtem.
-Nem
-De!
-Te most megszeged az ígéreted?  Milyen ember vagy te? Nem is akarsz megjutalmazni a sikerélt? -nézett mélyen a szemeimbe egy apró mosoly kíséretében.
-A csapat győzelmének örülök, viszont nem fogok veled ma este egy percet sem eltölteni!- mondtam majd elindultam Szalai felé aki nem túl diszkréten jelezte, hogy szelfizni akar velem. -Értetted, egy percet se!- ismételtem meg félúton visszafordulva.
Dzsudzsák pedig egy nagyképű mosollyal biccentett. A falra mászom ettől az egoista majomtól.
Akkor még nem is sejtettem, hogy végül egész éjszaka vele bóklászom majd Bordeaux utcáin.

Üdv, itt az író! (légyszi, olvasd el ezt is)

Egyszerűen hihetetlen, mekkora érdeklődés van a történet iránt, a blog biztos megdöntött pár rekordot. Két nap alatt több mint HATVANAN iratkoztatok fel és a prológus több mint harminc kommentet ért. 

Mindenekelőtt szeretnék leszögezni pár dolgot:

- ahogy senkit nem kértem, hogy látogasson ide, nem könyörögtem feliratkozásért vagy kommentért, úgy azt sem kérem senkitől, hogy a továbbiakban is olvassa a sztorit. Ha nem tetszik elmész és nem fikázol. Ha most csalódtál benne, hát akkor ez van, úgy láttam már írnak mások is focis blogot, menj és keresgélj. 

- ha egyes elemek nem egyeznek a valósággal (pl.: valakinek az édesanyjának az unokatestvérét nem Nikinek hanem mondjuk Heninek hívják) akkor az valószínűleg direkt van.  Eléggé fárasztó minden stábtag után utánanézni, nekem meg édes mindegy melyik mellékszereplőt hogy hívnak stb.

- a sztorit én még mindig elsősorban magamnak és a barátaimnak írom, úgy, ahogy eleve terveztem. Örülök annak, hogy nagyon sok embert megfogott, de ezt az EB láznak tulajdonítom. A részek valószínűleg ide ritkán jönnek majd, de ha nem írom ki, hogy abbahagyom, akkor még mindig aktív vagyok, csak várni kell még kicsit. Ha később is lesznek olvasóim, akkor szeretném ha megértenék, hogy nekem is szünidőm van, meg iskolába kell járnom satöbbi satöbbi.

- 10 részt tervezek

- próbálom kihozni a blogból a legtöbbet, ha már ilyen sokan itt vagytok, mondjuk tervezek olyan modult, ahol jelzem majd a következő rész címét, hogy mennyire vagyok kész vele, körülbelül mikorra várható és pár rövid részletet picike spoiler gyanánt.

-elnézést kérek a blog címéért, bepánikolt állapotban hirtelen kellett kitalálnom valamit.

-a blog design-ja készül, hamarosan nem lesz ilyen gagyi a kinézet. 

- a tanácsaitokat továbbra is meghallgatom, de a sztori menetét nem változtatom. 

-a helyesírásom a béka segge alatt van, jól tudom, de igyekszek minden hibát amit észreveszek kijavítani. 

- ha valakinek nem fog tetszeni, hogy részletesen leírom majd a nemi aktusokat, akkor az ne is olvassa a blogot tovább. Ha meg az lesz a baj, hogy nem túl valósághű vagy mit tudom én, akkor sem erőltetem senkire az olvasást.

-most már lehetőségetek van pipálgatni is, habár elégé elcsépelt lett, de már nem nyúlok hozzá.

-ha erre valamelyik játékos is rátalál, akkor összeszarom magam és eltűnök örökre. 

Köszönöm, hogy elolvastad az első részt!